Ajándék
Első rész
Amikor kinyitottam a szemem, az éles fény szinte átfúrta magát az agyamon. Az első reakcióm a "spaletták" azonnali zárása volt, s bár ez enyhített valamit a kellemetlen érzésen, a fájdalom így bent ragadt a fejemben. Aztán lüktetve próbált kitörni. Mindenáron!
Erőtlen és zsibbadt jobb kezemet az arcom elé húztam, amitől egy adag sós homokot sikerült a képembe szórni, de a lassan magához térő öntudatomnak most ez volt a legkisebb baja. Valami nagyon nem stimmelt körülöttem. Óvatosan, nehogy megismétlődjön az iménti fénytámadás, résnyire nyitottam a pajzsot, és tenyeremmel árnyékot vetve a szememre körülnéztem.
Alig tenyérnyi, homokos tengerparton feküdtem, egy kis öbölben a sziklák között! Odafentről tűzött rám a nap, a hullámok éppen csak nem érték el a lábamat, s a bástyaként körém tornyosuló kövek közül a végtelen kék óceánt láttam. Hm! A paradicsom irányába elkalandozó gondolataimat, alattomos tengeralattjáró módjára torpedózta meg a valóság. A mindössze tízlábnyi fövenyen szemét, és törmelék halom jelezte, hogy bár fogalmam sincsen hogy hol, de a "civilizált" világban ébredtem fel. Mégpedig másnaposan!
Hawaii ingem felső zsebéből előkotortam a napszemüvegemet, éreztem hogy ott van, és négykézláb odamásztam az egyik, félig betemetett valamihez. Egy törött deszkadarab volt, talán palánknak hívják hajós körökben, és rajta egy nagy, rikító "S" betű töredéke.
- Seahawk! - huppantam vissza a puha homokra, de mint a gumilabda, pattantam is vissza, és berohantam a vízbe. Egy pillanat műve volt a kijózanodás, s bár agyam majd szétesett, kétségbeesetten kutattam át a parányi öblöt. A keresés pedig csak szomorú bizonyítékként szolgált a tényre, amit már a név elolvasásakor is sejtettem. A szemét és a törmelékek nem a civilizáció árnyoldalát jelképezték, ahogyan azt korábban hittem, hanem hajótörést szenvedtünk!
A harmincadik születésnapomat ünnepeltük. Barátaim már hetekkel a nagy esemény előtt azzal traktáltak, hogy ezt a jeles napot illik kellően emlékezetessé tenni. Én belementem a játékba, rájuk hagyva a parti szervezését, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy Tommy Kosaras, vagyis Kosaras Tamás milliárdos apjának a minden luxussal felszerelt, Seahawk nevű jachtja lesz az esemény színhelye.
Ott voltak a barátaim a magyar-kolóniából, a munkahelyemről a Budapest klubból, és a csapatból, nem mellékesen az idei bajnok, East Coast Shark ausztrál football klub nyugdíjba vonuló irányítója vagyok. Helyesebben voltam. Már nem is tudom, hányan jöttünk össze az indulásnál, de arról vannak emlékeim, hogy néhányan, bár maga a Seahawk elég nagy, helyhiány miatt lemaradtak.
Szombaton délelőtt futottunk ki a wollongongi kikötőből, és vágtunk neki az egyhetes kalandnak, no meg a határtalan Csendes-óceánnak, a Lord Howe sziget irányába. Szólt a zene, ment a buli, szerencsére a kapitányunk elég toleráns volt, és nagyon jól éreztük magunkat. Horgásztunk, úsztunk, jetskiztünk, jókat ettünk, süttettük magunkat a napon, és élveztük az életet. Én mint az ünnepelt, tartottam magam az ivászatoknál, egyébként alig fogyasztok alkoholt, de a negyedik napon, amikor belefutottunk a viharba, teljesen kiütöttem magam. S a tények szerint nem csak én...
Nagyot sóhajtottam, aztán felkapaszkodtam a kis öböl szikláin, hogy lássam, hová is mentett meg a sors. Hát, mit mondjak? Menedékem nem volt kontinens méretű, mindössze egy futballpályányi lapos szikla az óceán közepén. Szó szerint. Száz yard hosszú, körülbelül hetven yard széles sziget foglya voltam. Több tucatnyi, vaskos törzsű pálmafa meredezett a dús fűvel benőtt platón árnyékot kínálva a tűző nap elől, és a fák közül egy fehérre és pirosra meszelt, körülbelül száztíz láb magas világítótorony meredezett az ég felé! Azt hittem, rosszul látok!
Odarohantam az építményhez, s tulajdonképpen nem is tudom, mit szerettem volna ott találni, egyszerűen magával ragadott a hév, hogy emberi kéznyomra bukkantam. A megmenekültem szót azonban belém fojtotta a nagy, első pillantásra is komolynak tűnő lakat, ami a világítótorony vasajtaján lógott. Automata, rángattam meg a lakatot, és kissé lelombozva dőltem a toronynak, hogy aztán a tehetetlenség szülte dühtől hajtva hozzak egy nagy szikladarabot a partról, és megküzdjek vele az "ellenséget" jelképező vasárúval.
Tíz komoly ütés kellett leverni a lakatot, és ettől le is lehiggadtam, a rombolás lila ködét a kíváncsiság, és az optimizmus rózsaszínje váltotta fel. Óvatosan, a fegyverként használt követ magam előtt tartva nyomultam be a napsugarak után a világítótoronyba.
Az épület majdnem tiszta volt, mintha a héten takarítottak volna. Minden szépen a helyén, no nem, mintha egy bútoráruház galériáján lettem volna, de egy asztal, két szék, egy állvány, ennyi fért el idelent. Az állvány polcain gondosan rögzítve műszerek sorakoztak, apró lámpáik megfestették előttem a homályt.
A lépcső alatt jól szigetelt kis kamrát találtam, és szemem-szám elállt a csodálkozástól. A polcokon konzervek, konzervhegyek sorakoztak! Szárított készítmények, granulátumok, leves porok, a polcok alján kis gázfőző, tartalék patronokkal, és ami a legfontosabb volt, sok-sok gallon ivóvíz! Az egyiket mindjárt ki is nyitottam és oltottam vele égető szomjamat. Aztán ahogy letettem a poharat, a szemem megakadt egy könyvön, amit valószínűleg az ajtó mögötti műszeren felejtett valaki. Egy napló volt. És nem túl hosszú...
" Tegnap érkeztünk. Karl teljesítette az ígéretét, és feltöltette a készleteket, ahogy kértük. Két hónapig maradunk, hogy tanulmányozzuk a közelben futó Tasman-áramlatot...
Szonja leesett a déli sziklákról, és csúnyán összetörte magát. Vissza kell mennünk a hajóval, az expedíciót bizonytalan időre elhalasztom..."
- Ennyi! Tehát a kutya sem jön ide jó sokáig, összegeztem magamban a tudást, és visszadobtam a naplót a polcra. De nekik köszönhetően van mit ennem, és innom, sóhajtottam, s ha takarékoskodok, talán...
Nem folytattam a gondolatmenetet, nem vitt rá a lélek. Mindig is optimista voltam, max. tehetetlenségemben dühös, de a dolgok jó oldalát igyekeztem észrevenni. Túléltem egy katasztrófát, s bár itt rekedtem egy gyönyörű helyen, de tulajdonképpen világ életemben ide készültem! Hányszor elgondolkodtam azon, én és egy lakatlan sziget... Mondjuk nem pontosan így!
Odafent a második szinten egy hálószobára bukkantam, pokrócokkal latakart ágyra, szekrényre, tisztálkodófülkére. A levegő kissé áporodott volt, mint a régen szellőztetett helyiségekben, egy kis légfrissítés már ráfért az egész toronyra, és ahogy kinyitottam a kisméretű ablakot, tekintetem megakadt valamin odalent a parton.