Erőtől duzzadt még az éjszaka karja,
s bár kék keblére telt holdat ölelt,
fakuló sötétjét tenger mosta partra:
hervadni látszott az éteri kert.
Csillagszirmok hulltak a hűvös fövenyre,
virágjuk hullámok fűzték láncba,
s csak én láttam amint testüket belepte
a dűnék szélfútta királysága.
Feküdtem az alélt dombok illatában,
apró pont a buja fű-sörényben,
örök, álmodó lelkemmel messze jártam,
a végtelent nézve elmerülten.
Mellettem zajtalan, szélkutyák hevertek,
csendcsontokat őrző ősi szolgák,
és bizton tudva, hogy idejük temérdek,
fejüket vén tenyeremhez nyomták.
S egyszerre megmozdult a sötét éjtömeg,
kettészakadt tenger és ég burka,
résüket egy vörös delfin színezte meg,
befestve a szürkeséget újra.
A fény szökőárjában állt meg az idő,
víg égi játék a pillanattal,
elém lépett, mint régi szerető,
s szájon csókolt kedvesen a hajnal…