Elém dobták nyárruhájukat a fák,
tarka szőnyeget varrt belőlük az ősz,
a ködsíkos ág-bogakra feszített
fényhálón novemberi eső időz.
Füstkígyók harapnak az ég húsába,
lógó hasú felhők ütköznek nekem,
csendbe csomagolt szigeten járva a
homállyal küzdő fényeket keresem.
Bezárt ablakok öltik fény nyelvüket
a korán ébredő éj madarára,
s féltőn őrizve drága békéjüket,
lapulnak az estkalitkába zárva.
Teák illata vonz, s otthoni kabát
hív, nyújtva felém ölelő karjait,
lobogó tűz suttog az édes nyárról,
emlékét édes szeptember hagyta itt.
Még sétálnék zörgő avar vörösén,
kézen fogva pislogó csillagokat,
íriszembe zárnám gyémánt fényüket,
hűs szél csókja lenne rajtuk a lakat .
És csokorba szedem az ősz színeit,
mint a megújulás örök lényegét,
ha hervadó kertem erőre vágyik
szirmait lelkemben szórom szerte-szét.