Nem haltak meg a becéző szavak,
sem az egymásért remegő mondatok,
minden emlék pihenő szikra csak,
sóhajok mélyén lappangó, nagy titok.
Még él csókjaid íze ajkamon,
lelkem mécseként pislog szemed fénye,
s az űr csendjébe kortyolva tudom:
tested cukor volt életem vizébe’.
S fecsegjen bár a végtelen idő:
haszontalan dísz a múlt csillogása,
mégis, szívem úgy varázsol elő,
ahogy a hajnalt ölti az éj magára…
S kiáltanám neved! De csak halkan
őrizlek minden pillanatomban…