Értékelgető, útravaló
Múlnak az évek, pereg a homok. Nincs azon mit szégyellni, hogy bizony bele-bele került az is a gépezetbe. Egyszer fenn-egyszer lenn.
Őszinte mosollyal a szívedben emlékszel vissza a sors adta ajándékokra.
Feltűnik egy picike lányka, piros ruhácskáján három hófehér virággal ékeskedve, belefeledkezni a nagyoktól ellesett életbe a szőlő alatt. Takaros kis menyecskét játszik, süt-főz, babát ringat, csücsöri ajakkal csitítja, beszél, csacsog. Hangja dallamként kúszik el, tova, amint játssza a valót.
Fut kacagva később, öleli mamáját. Bújik a köténye melegébe, orrát fúrja, karjaival szinte összeroppantja, majd elolvad a szeretettől. Hol van még a gondolata is annak, hogy egész életében kíséri majd ez a kép.
Ugrik egyet a sors. Már csaknem felnőtt. Bájos kis kamasz, szinte már nő. Csipkedi a szerelem virágját, s igen, a keservét is megtanulja. Bizakodik, reménykedik, amikor útjába vetődik egy röpke mámor, egy pillanat, már illan is tova.
Aztán kerülnek maradandó nyomokat hagyók. Mélyen bevésődött vonalak, le, egészen a lelkéig.
A sors kereke az úton van, hogy döcögve, de forog tovább.
Igen újra eltelt egy év.
Már jó ideje, hogy évfordulókor leülsz, s végig gondolod, hogy mi is került eléd. Mi volt az, ami tanított, mi az, ami bár hányszor is ismétlődött, még mindig nem tanultál belőle. Széles a paletta az öröm ragyogásától a bánat feketéjéig.
Próbálod felidézni az évvel ezelőtti valót: szépen leírtad a terveid, figyeltél az álmaidra. Mennyivel szemléletesebb így, s maradandóbb, állandóan ellenőrizhető, nyomon követhető.
Rácsodálkozol, hogy a feladatok jó része kipontozva, még akad egy-két fő vonás ugyan, de azt majd az idén, gondolod.
Elő hát újra a papírral, had hagyják rajta nyomukat a betűk, teljék a lista.
Sorolod a vágyaid, óhajok kerülnek feketén fehérre, már szinte el sem fér egy oldalon. Szerepel ott aztán minden, s hogy irányítani próbáld, a sorrendiségen évről évre változtatsz. Hisz ami korábban fontos volt, talán már rég elveszítette jelentőségét. Ma már máshogy, másként látod talán, valószínűleg tapasztaltabban is. A lekerült feladatok helyét újabbak foglalják el. Olyan furcsa, villan az eszedbe, valahogy mindig akad új és újabb. Embert próbáló és könnyed ujjgyakorlat váltakozik szépen, sorban.
Persze, az álmok ideje is épp most van. Rendre figyelmeztetnek is, határ a csillagos ég, bátran araszolj hát, s ugorj, hátha éppen most, az idén valósul meg az, mert most kapod meg rá a lehetőséget.
Belefeledkezel a pillanatba. Színezed egyre színesebbre, olyannyira, tán már magad is hiszed. Lehet, ezért van ez az egész?
Ezért a késztetés?
Hogy lásd, egyre oszlatva a homályt, körvonalazva a valót?
Mígnem szivárványként tündököl előtted az óhajod, pontosan, élesen. Már nem is tűnik oly távolinak, hisz látod, érzed, betölti a teret.
Melengeti a lelked, már nem is érzékeled a betűket, csak máknyi feketéllők utalnak a kívánságokra, s az érzés, mit épp most kaptál.
Mosolyogva nézed a papírt. Nem is kell már. Betöltötte szerepét.
Megkapta a lélek az útravaló gombolyagot, talán már csak a gubancoktól kell óvni.
Megsimogatni Marcipán cica fejét, megpöccinteni az orrát, hogy ez a csomag az, amitől neki távol kell tartania magát, mert egy szellő is árthat rossz pillanatban, de orkán se gubancolhatja össze, ha valóban, erősen van beleróva lelkedbe.
Induljunk útra… mormolod…
Hallod? Érted? Induljunk…
2011-01-02.
Lone Justice: Shelter
- Silk alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges