Az űr hatalmas vásznát nézni este,
- hanyatt dőlve szélfútta homokon,
hol halk moraj a világ szívverése -
álmodó lelkeknek való, tudom.
De ki hallja más, mit súgnak a dűnék,
mikor lágyszálú füvek ölelnek,
s a mezítelen tenger csókja oly kék,
hogy bármilyen csoda megtörténhet.
Tán vártam is a varázsra, nem titok,
- úgy feküdtem a ringató csendben -
és a kövér Hold odasétált gyalog,
emlékszem, megkértem, ne siessen.
- A csodákban máshogy múlik az idő,
hisz rászedi agyunk a képzelet,
mondta a Hold, s ajándékot vett elő:
egy ezüstvégű csillag-ecsetet.
Az éj óriás vásznára festettem,
- szívemből rajzolva meg aktodat -
s ecsetem úgy futott az égi testen,
mint fák csúcsán a nyári alkonyat.
Szemeid a csillagok tüzét kapták,
a ragyogást, mi soha nem fakul,
amit elhoznak a gigászi szolgák
úgy is, ha rám feledés árnya hull…
Ámultunk a kép láttán a Hold meg én,
- ábrándok a szélfútta dombokon -
bennem sóhajtott a vágy és a remény,
s összeborult két, rég látott rokon.
Hajnalra állt össze egésszé a kép...
Villant az ég, s hozzám hajolt "mű",
csillagarc még soha nem volt ilyen szép,
s csók még soha nem volt ily gyönyörű...