"Erzsit látta a sokaságban, akinek figyelmét, úgy tűnt, nagyon lekötötték a kukoricacsövek."
Abban az évben korán lehullott az első hó, s vele beköszöntött a második tél is, amelyet Erzsi az ura házában töltött.
Fiacskája a bútorokba kapaszkodva tipegett körbe a házban. Idős Bartha az ablak mellett ült, szemével követte a gyermek bátortalan próbálkozásait, miközben gondolatai a jövőben kószáltak.
"Minden úgy van, ahogy lehet, édesanyám!"
– Erzsi! Erzsike, kelj fel! Gergő éhes, már rég felébredt! – költögette idős Bartha Pista feleségét, aki furcsa módon ezen a reggelen tovább aludt, mint szokott.
– Nincs valami bajod? – vizsgálta fürkésző tekintettel asszonyát –, már késő van.
– Nincs semmi bajom – ugrott ki az ágyból Erzsi ijedten, mint akit rossz tetten értek. – Fáradt voltam, az este későn feküdtem le...
– Mé’ feküdtél le későn, mi dógod volt? – kérdezte enyhe gyanakvással a hangjában idős Bartha.
– Vót éppen elég! Hagyjon, nem hallja, hogy sír a gyermek?
**
" Hát nem érted, hogy nélküled számomra nincs se holnap, se holnapután!"
Elvirágzott a május. A nyár komolyan vette feladatait, meg akart felelni az elvárásoknak. Míg a két férfi reggeltől estig a mezőn perzselődött, Erzsi végezte a házkörüli teendőket, amiből akadt épp elég. Lámpagyújtáskor fáradtan ültek asztalhoz. Némán kanalazták a levest, pedig Istinek nagyon nyelvén volt néha a szó, de magába fojtotta. Annál többet mondott a szemével, amikor kanala fölött titokban az asszonyra lesett.
*
"... egy vasárnap reggel elővette ünneplő ruháját a ládafiából és elindult, most már a szomszéd faluba, feleséget keresni."
Fél év múlhatott el, hogy meghalt a felesége, amikor Bartha István közölte egy szál fiával, hogy szándékában áll újra megházasodni, mégpedig nem is akárhogy!
– Hát, hogy, apám? – kérdezte kíváncsian a fia.
– Eddig vén feleségem volt. Most fiatalt veszek!
– Nacsak, na! Ugyan biza, melyik fiatal leány menne magához, ha csak nem vajegy vak?
Szarvasok nyomdokában járunk,
Hol forrás pezseg gyökér alól,
Táltos fenyők éltes honában,
Hol regék kelnek ős hantokon.
Ott hajnalköntösében a nap
Vigyázó lándzsák hegyére száll,
Ég magasán sziklák közt izzik
Merészen a havasi gyopár.
Gyantaillatot lehel az est,
S a szendergő alkonyfényben
Áhitattal kérünk mennyei
Áldást eme földi fenségre!
Vergődünk
porban,
sárban
magányosan
gyilkolunk
életrevaló perceket
Gyűlölt bábkorom,
Burokba zárt létem
Vak félelme a fénytől!
Újjászületni lenne jó
Lepkelétre bár…
Rossznyelvek
Fagyos szél csókolt
zsenge barackvirágot –
utódját ne várd!
Meztelen tudatlanság,
Boldog léttudat…
Éden gyümölcse érik,
Jó terméshozam!