A zenebohóc
Úgy nevetek néha, mint a zenebohóc:
arcomon maszk, fejemet kóc fedi,
szívemben halomra nőtt a bánat,-
ezért viselek gyakran színes ruhákat,
mert a színek mindent eltakarnak,
rejtik a bohóc égő könnyeit,
melynek minden cseppjét torz mosoly
leplezi, ami esténként újra és újra
az ajkára fagy, és a könnyeket
színes festék takarja, ezért
a pódiumon sírni sosem szabadna,
mert ha arcáról lemállik a maszk,
már semmije sem marad, csak
az időtlen fájdalom, a mindent
elborító, néma kín, és a vakító lámpák alatt
zokogva áll a bohóc, meghajol, és sírva kacag,
ahogy kacagok én is a röhögő ég alatt,
némán üvöltve, hogy már álmom sem maradt,
míg arcomon szétárad a szenvedés,
lassan lecsorog a sorsom - festette maszk,
és zokog, sír a lelkem, hogy végre szabad,
s én az vagyok, aki voltam valaha:
gyermek, aki sírhat újra, ha kell,
s kacaghat megint, ha letörlöd
sápadt bohóc-arcáról a világ
összegyűjtött, keserves könnyeit.
- gosivali alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges