ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Nagyszemű sodronyinges, marcona poroszló, rutinos, százhúsz fokos meghajlással - hasra esés nélkül -, enyhén megemelt sisakrostéllyal penderült az öreg király elé, aki szorgalmasan bambult trónusán. Két kivégzés, néhány lakoma és egy sebtében lebonyolított, középszerű - már nem emlékszik milyen végeredményű - háború közben, amiben úgysem vett részt. Az ilyen attrakciókat, néha tisztes távolról, az elővigyázatosság százszorosával túlbiztosítva nézegette, máskor oda sem ment.
Végezte a mindennapok rámért kötelességét. Ki nem állhatta, ha kéretlenül zavarták, hisz minden – mint varázsló pálcájának ütése nyomán -, amit ő annak minősített, egyből kéretlen zavarássá változott. Nem mondhatni, hogy részeges lett volna, aznap csak a hatodik - nyolc decis - kupa bort változtatta, nyeldeklőjén leömlő, színes vízeséssé.
- Mit kívánsz te ló, ha már porosz vagy?
Vetette oda poroszlójának, kedvenc, saját találmányú gúnyszójátékát.
- Felséges királyom, az a hír röppent fel, hogy a környék falvait, egy messze földről érkezett, hatalmas tudású bölcs járja. Mindenféle nyavalyától, bútól, bajtól megszabadítva a pórságot. Alázattal kérdezem, mit tegyünk, hagyjuk-e fura cselekedetét - amiről nem tudjuk megállapítani, hogy róka sunyiságát, vagy kutya hűségét rejti -, továbbiakban szabadon folytatni, avagy egyéb paranccsal szaporítja, felséghű, áldott tevékenységünket?
- Mindjárt legelsőnek, amíg testetek egyben van lelketekkel, szaporán vezessétek elém! Öregszem, kifut alólam az idő, épp egy ilyen mindentudóra van szükségem! Hány évesnek látszik ez a nagy tudású, cifra paraszt?
- Felséges királyom, olyan negyven évesnek taksálom, de engedelmével, nekem a kegyes parancsa mindentől elsőbbséget élvez. Mennék is egy kisebb csapattal, hogy becserkésszük és élve, vagy halva idehozzuk.
- Te ló, attól hogy porosz vagy, ne légy hülye! Ha azt akarod, hogy magadat és csapatodat egyben hagyjam, feltétlen elevenen hozd színem elé! Hintót is vihettek, hogy kényelmesen utazzon, elemózsiát és némi borocskát is. Na, az egyik lábatok ott, a másik itt. Az összes! Nektek, porosz lovaknak, lovaitokkal együtt, hat lábatok van, nem?
És hasát fogva harsogta, felvidámult viccességét, a trónterem csendes talpnyalókkal teli levegőjébe, akik nyomban, kötelességtudóan, a királyi vicc értőjeiként, több szólamban kórusröhögtek.
A poroszló térült-fordult, mire a léhűtők jól kinevették magukat, már hozta is a különleges szerzetet, aki sem nemes, sem katona, sem paraszt nem volt. Akkor mi? Aki nem nemes, nem katona, az mégis csak paraszt , nem? Bár ki tudja és a klérus tagja sem volt…
Az idegen, nyugodt alázattal hajtotta meg magát, ahogy azt királyok előtt szokás, majd felegyenesedett és a felséges úr szólása előtt, köntörfalazást és félreértést
elkerülendően megkérdezte.
- Felséges királyom, miben állhatok szolgálatára, ha már ilyen nemes gesztussal palotája vendégségét élvezhetem? Meg kell adni, az emberei kiváló modorú, jó katonák, igen jól tartottak útban errefelé.
- Tudós ember vagy, nem?
- Felség, mennél többet tudok, annál tisztábban látom, milyen keveset.
- Ne cifrázd és ne beszélj mellé! Tudós vagy, vagy nem?
- Húsz évvel korábbi önmagamhoz képest, bizonyára, hisz nem csak az írás, olvasás tudományát, de amilyen ismeretekhez hozzá lehet férni, azokat becsülettel próbáltam elsajátítani.
- Remek, mondd a medicinához értesz-e?
- Sokféle kórságot meg tudok gyógyítani.
- Aranyat tudsz-e csinálni?
- Nem vagyok alkimista felség, bár a kémiai tudományok roppantul foglalkoztatnak.
- Látsz-e a jövőbe?
- A csillagok mozgása szintúgy bizsergeti fantáziámnak hálóját. Rengeteg törvényt megtanultam az égen kószáló vándorokról, de jósolni nem tudok belőlük.
- És mondd, tudsz-e bánni az idővel?
- Ó hogyne, viszonylag pontosan tudom, meddig tart egy év, azon belül a hónapok, napok, órák, percek és másodpercek.
- Ugye nem gondolod, hogy ez tudomány, hiszen mérni mi magunk is tudjuk az időt. Az a kérdés, befolyással bírsz-e felette? Megparancsolom neked, lassítsd tízszeresével a múlását!
- Felséges uram, ekkora hatalma, sem nekem, sem más emberi lénynek sincs és bár a jövő nemzedékek nevében nem beszélhetek - ki tudja mi lesz egyszer majd -, de gyanítom, ezt soha senki sem fogja tudni megcsinálni.
A király, hirtelen dühbe gerjedt. Azon ritka pillanatait láthatta a slepp, mikor napközben, délutáni szundikálást és étkezéseket leszámítva, saját két - magából kinőtt - lábán állt. Felpattant és vöröslő fejjel üvöltötte.
- Miféle tudós vagy te? Nekem elemi érdekem, hogy lelassítsd az időt. Öregszem, láthatod, nem annyi idős vagyok mint te!
- Látom felség.
Mondta határozottan - elsötétült, komor arccal -, nem sok jót sejtve, a kényszervendégeskedő.
- Könnyebb feladatot rovok rád! Hány év van mögötted?
- Harmincnyolc felség.
- Segíts hozzá, hogy hátralévő életed tízszeresét élhessem még!
- Bármilyen fájó, de meg kell mondanom, ezt sem tudom megcsinálni. Minden efféle dolog felettem áll és általában felettünk, emberek fölött.
- Poroszlók, fogjátok és egy percen belül fejét vétessétek!
Ordította habzó szájjal, a ki nem elégített úr.
- Kegyelem árva fejemnek!
Mondta méltóságteljesen, mintegy utolsó utáni próbaként a tudós. Ismerve, hogy a királyok ilyen esetekben, százból száz alkalommal nemmel válaszolnak.
Ez volt a kivétel, ugyanis a király nem derült jókedvre, sehogy sem válaszolt, csak kezének intésével tudatta a poroszlóval, az időhúzást nem díjazza.
Visszaült oda, ahol általában - már nem is emlékszik hány éve -, szorgalmas lustasággal önkényüldögélt. Majd alig fél perc után - aki már vágott fát tudja milyen, mikor a tőkébe csapják a fejszét -, ehhez hasonló hang, egy kisebb koppanással kísérve hallatszott.
Roppant unalmát, napi nyolc-tíz ehhez hasonló és egyéb mókával igyekezett enyhíteni. Ám, szinte abban a pillanatban rosszul lett és az idő teltével csak rosszabbodott.
Két perc múlva, hideg verítéktől csurom nedvesen feküdt a földön, levegőért kapkodva. Rádöbbent, hogy valahonnan, valaki, ostoba kérését, hogy tízszer annyit éljen, mint tudósának hátralévő élete, nem vette tréfára. Roppant gyorsasággal múlt az idő, már öt perc is eltelt, amikor könyörgőre fogta. Beszélni nem tudott, csak magában.
- Egek ura, bocsásd meg tettemet, amiért ezt a tudós embert, rossz szokásomhoz híven fejetlenítettem!
Egy perc múlva, már bocsánatért rimánkodott, az összes, életében lenyakazottért. Két perc múlva, az akasztottakért, három perc múlva, minden más módon megölt, vagy megkínzottért, még a megbotoztatottakért is.
Éppen a kilencedik percében volt és remegő belsővel várt, talán először igazán tépő rettegéssel, hogy kegyelmet kap-e.