Virrasztás
a téridő. Tárulnak
véletlen kapuk.
- mégsem lesz sohasem így -
szemhunyás alatt.
sóhajtják rengetegben:
állj. Ne közelíts.
csendkörökben huppanó
hajnalnéma léptek.
fagyban emberöltőkig.
Fáradt vagy. Megállsz.
Varjúszárny szembogárban;
már te vagy a fa.
tetején fekszem éjjel.
A fényspirálok
kigyúl, vizslat, megéget -
virraszt szenvtelen.
már messzi tó tükre vagy.
Ébredsz. Ébredek,
pupillánkban az élet.
Éljük csendjeink.
álmodban ébredsz, s beléd
fészkel a világ.
Némán nézzük egymás szemében
a másikból tükrözödő,
gyertyaláng táncára pulzáló,
(szemedben-szemedben
szűkülő-táguló pupillák és univerzumok),
majd összeroppanó és kihunyó,
megismételhetetlen világokat.
a másik világainak,
visszatükrözödések végenincs folyosóin,
csillagsztrádákon,
spirálos galaxisok
eldugott zugaiban,
körkörös körökben,
időtlen időkben
keressük magunkat,
a másikat,
a helyet,
amit mindjárt kiolt a gyertyaláng,
és ahol egy kis asztalnál,
gyertyafénynél
virrasztunk,
és csak nézünk sokáig egymás szemébe,
míg a táncba szédülve
mi is eltűnünk.
Meg nem élt életek villannak fel -
pupillám szűkül:
felejtünk, és már nem voltak sosem.
Pupillám tágul:
a sötétben tapogatlak ki mozdulatlanul.
kontúrjaid körvonalazódnak,
vagy csak a pókhálók szemem sarkain.
lehet, hogy már nem vagyunk.
csak fúj a szél.
mozdulsz,
kinyújtod karod
(szárnyak? emelkedünk?
pupilla tágul,
már pont csupán,
bolygók tűnnek el)
csillagok gyúlnak -
egy befejezetlen,
érhetetlen kontúr
(két utolsó lélegzetben,
két kitáguló pupillában
összeforrt utas)
hasít át szembogarunkon,
és máris eltűnünk.
időben megtaláltak-e,
ők, akik mi vagyunk,
és akik álmukban egy kis asztalnál,
gyertyafénynél
virrasztanak valahol,
mert már nem vagyunk.
két szűkülő, majd utoljára kitáguló
pupillájú szempárban,
valahol,
ahol egy gyertyaláng táncol tovább.
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges