- Elborítja a mezőt zsongásával, lüktetőn kottára fogja, zöldekkel körülvett, piros és lilás tarkaságú, szerteszét szirmok özönét szőnyegli elém.
Ó mesterem, álmodtam én, úgy elmondanám, de nem merem, hiszen ez kincs, ugye? Értéktelen lecsupaszított, vagy éppen túltrillázott, szépelgő dal. Nem szép, ugye?
Még látom éjnek felhő-lobogását, fürgén ide-oda rohangászó, nagy, Hold világította mögöttesből. De Mesterem, ha hozzáteszem, hogy alvó pacsirtát is álmodtam - rétközép fáján, nyugodt fészkében -, ugye ezt nem lehet elmesélni? Egy hatalmas virág fátyol fehér szirmai fedték, az angyali dalban fürdő, csendesen alvó madárcsaládot.
S én most, hogy ismétlem Neked újra meg újra, félek, de mégsem akarom magamban tartani. Úgy érzem, joga van másnak is a virágözön dalát, éjeken velem hallgatni, mikor még fel sem kelt a Nap, csak bizsergeti a távolt. Az összes harmat a mesezenét, egyenként, cseppenként felxilofonozza, valahol az anyagon túlra, ahová senki nem nyúlhat. Csak ömlik csendben, nyugtatóan, lázszonáták virágzó kórusokkal túldalolt zenéje. Mondd Mester, elmondjam-e vagy ne, a szépet szeretőknek?
A Mester szólni kívánt éppen, hogy egy ilyen bizonytalanul összeomlott határozatlanság, nem közönség elé való, már majdnem ki is mondta, mikor az álmot álmodó, szeme csillogásába susogta.
- Mondd Mester, ugye Te is láttad velem, amit mondtam? Határoztam, mértéktelen tiszteletem mellett, nem tarthatom meg, ahogy a mező is megmutatta virágait és az álom átölelt a széppel. Megyek, mesélni akarok narancsos, virágillatú rétről, az álmok alján születettről, ami biztos nem csak az enyém.
- Menj fiam, adom a lantom is. Énekelj, amint az álmod, a szívek szirmait kösd össze. Daloljon, csendes muzsikádtól, napfénylő délután, langyos éjen, harmatciterájú reggelen, kotta nélküli zenédben. Eredj békében gyermekem, ne szólíts mesternek többé, legyek barátod ezután!