ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Cecilia Cornaro és Giorgio Barbarelli széphistóriája

Giorgione, vagy ahogy itt, a Városban jellegzetesen velencei módra becézték, Zorzi, Cecilia ölébe hajtotta fejét és mesélt.
A Városról mesélt, az ő városukról, az ő csodálatos, mesébeillő, ékszerdobozhoz hasonlító Velencéjükről.
“Tegnap, miután elbúcsúztam tőled, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem egyet a Rialtón meg a Szent Márk terén, gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még csodálatosabb, mint nappal.Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és tetszetős dekorációk. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól függetlenül is fényforrások. Nagyszerű az is, hogy éjfélkor - ugyanúgy mint délben - is megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta:
”Mindenfelől énekszó hallik, a terekről, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár, énekelve távozik műhelyéből a munkás, énekelve vár utasára a gondolás.
Aztán beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, és egy álmodó, csöndes rio fölött ívelő hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és jázminok, és szerte, mindenfelé hercegnői kényességgel sétálgató macskák. A San Zaccharia mélyöblű harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok szálltak a víz felől, hogy belemámorosodtam.”
Cecilia szórakozott, töprengő mosollyal arcán hallgatta őt, míg ujjai Zorzi hajában játszottak. Megértette a férfi lelkesültségét, hisz ő maga már tíz esztendeje élt Velencében, mégsem tudott betelni a Várossal.
Az utóbbi hetekben meg fölfedezték Torcellót, az egykor dicső várost, melyből Velence kinőtt, de amelynek köveit, útjait fölverte mára már a gyom: két templom, egy campanile és egy csapszék: ennyi ma Torcello, no meg símogató csönd, amit csak a kabócák éneke tesz tapinthatóvá, és a különféle gyümölcsfák sűrű illata. Egyetlen, mozdulatlan vízű lagúna szeli ketté a kicsiny szigetet, olajzöld tükrén néhány csónak lebeg.
Itt szerettek lenni, itt szerették egymást halk, mélységesen tiszta szerelemmel.
Most, hogy a férfi ábrándozva hallgatott, Cecilia a sarokban álló félig elkészült festményt nézegette. Kisméretű kép volt, mégis hatalmasnak, monumentálisnak tűnt. Az varázsolta ilyenné, hogy végtelenbe vesző tájat, magasan függeszkedő égboltot ábrázolt. Haragos, sötét és világosba meg-megnyíló felhők úsztak a magasban. A vásznat egy sötétzöld folyócska megvadult hullámai szelték ketté, fölötte karcsú, íves híd. Túl a hídon egy kisváros házai és harangtornya bontakozott elő a háttérből.
„Padova, Castelfranco vagy az egykor volt, képzeletbeli Torcello?” - találgatta Cecilia.
A készülődő vihar elől egy család a híd biztos fedezéke alá vonult, az anya gyermekét szoptatta, az apa kissé távolabb állt tőlük, mintegy dacolva a viharral, szálegyenesen, de szemével feleségét és gyermekét fürkészve. Így, a képből kiemelve, akár a Bethlehemből menekülő Szent Család is lehetett volna, de oly csalóka volt a kép: a tudat képtelen volt megállapodni valamin is, mert a múltba, az Írás világába vezetett a család képe, álombeli, varázslatos jelenbe a táj.
Cecilia értett annyit a festészethez, hogy érezze, tudja: ilyen képet még senki sem festett eddig a világon.
”Mi a címe?” - zavarta föl álmodozásából a festőt.
”Nem látod?” - mosolygott hamiskásan Zorzi. Aztán mesélni kezdett.
“Úgy egy hónapja lehetett, emlékszel? Valami semmiségen összekaptunk, és én szerelemmel eltelve a lelkemben, de dacos bosszúsággal a fejemben félrehúzódtam tőled. Szörnyű vihar dúlt akkor bennem, és láttam, hogy benned is, ám egy darab időn át mégsem volt képes egyikünk sem megindulni a másik lelke felé. Te úgy ültél a canale partján mint ez a nő itt a vásznon, sértetten, dacosan, én távolabb húzódva tőled erős felindulásban cövekeltem le, mint amaz ott.
Aztán egyszerre csak - azt remélve, hogy nem veszed észre - feléd sandítottam, te meg épp abban a pillanatban felém. Akkor mindketten felnevettünk, te a karjaimba repültél, s egymásba kapaszkodva indultunk haza. Vihar készülődött akkor, hát ez lesz a kép címe: A vihar.
Egyébként” - tette hozzá – “megrendelésre készült, és a megrendelő azt fogja hinni, hogy a Szent Család menekülését kapja, merthogy azt rendelte meg.”
Cecilia tiszta, csengő kacagása fölverte a házacska csöndjét. Micsoda kópé ez az ő Zorzija! Micsoda kedves, csintalan, nagy gyerek.

Így éltek hát.
Az idő csak görgött tovább, vagy folydogált a velencei lagúnák olajzöld vízén, s az arany napokat és ezüst éjeket csillámló copfba fonta, miközben haladását a valódi hold meg a bolygók meg a csillagok mérték, és ezer templomharang meg az Orologio mórjai ütötték el.
Így éltek hát.
Cecilia sok-sok délelőttön át könyökölt a Rialto márványmellvédjén és nézte, amint Tiziano Vecellio és Giorgione da Castelfranco álmaik arany, kék és vörös színeivel borítják a Fondaco dei Tedeschi homlokzatát.
Pár év előtt az épület lángok martaléka lett, és a szigorú Serenissima nem engedélyezte, hogy a német telepesek kolóniája márványból emelje újjá a színpompás házat. Akkor határozták el azok, hogy dacolva Velence párás klímájával nagyméretű freskókkal díszítik az új épület homlokzatát.
Giovanni Bellini és tanítványai képtelennek ítélték a vállalkozást, így a kolónia tagjai fiatal, szabadabb képzeletű művészek után néztek: ekként jutott a megbízás Giorgionénak és a még nála is ifjabb Tizianónak.

Így éltek hát.
Új tavasz jött és új nyár, és a téli nagy esőzések is megárasztották már a Canal Grande vízét.
Így éltek hát, s így érték meg az új esztendőt.
1510-et írtak.

A Ghetto és az Arsenale szegénynegyedeiben ütötte föl fejét a rém. Valamely messzi vidékről érkezett bárkát talán nem vizsgáltak át kellő alapossággal, de suttogták azt is, hogy Maurizio Monfalcone, a leggazdagabb és legtekintélyesebb kereskedő lefizette a kikötőfelügyelőség, a Dogana szigorú őreit, s noha tudván tudták, hogy pestis-tizedelte hajóról származik, az éj leple alatt kirakodták a bálákat, és ezzel rászabadították Szent Márk városára a járványt.
Akárhogy is történt, a Halál meglengette kaszáját a Köztársaság fölött.
Éjjelenként gyászos, fekete bárkák indultak a Dorsoduro és a Ghetto felől a San Michele temetősziget illetve a terra ferma irányába, száz meg száz szárazzá aszott testtel, melyeket aztán oltott mésszel feltöltött gödrökbe szórtak ideges sietséggel. Férfiak és nők, gyermekek és aggastyánok ölelték át szemérmetlenül egymás mezítelen testét ezekben a hallgatag gödrökben.
A várost fertőtlenítették, a callék és larghák sarkain kovácsoltvas serpenyőkben égtek álló nap és éjjel a keleti fűszerszámok, illatos ágak, magvak, de hiábavaló volt minden. A járvány terjedt, és átcsapott már a Merceria meg a Santa Croce gazdag polgárházaira is: a túlzsúfolt Velencében nem lehetett meggátolni a kór terjedését.
Így éltek hát, háttal a szörnyűségeknek, szemközt a jövővel.

Aztán egy napon - július eleje volt, 1510. júliusának eleje - Zorzi zárva találta a Campo S. Margheritán álló csöndes kis ház kapuját. Kopogtatása zajára csak a szolgálólány szólt ki, az is a zárt kapun át, közölte a festővel, hogy úrnője „gyöngélkedik”, talán – remélhetőleg - holnap vagy holnapután fogadja majd a maestrót.
Giorgione az éjt a téren töltötte, álmatlanul járkált föl s alá, aztán így töltötte éjjeit és napjait egy semmibe folyó, hosszú héten át. A szolgálólány naponta jelenthette Ceciliának, hogy szerelmese nem mozdul a Campo S. Margheritáról éjjel sem, nappal sem. A lány - elboruló tudata utolsó lobbanásával - végül is megszánta, és magához engedte őt. Szigorúan megparancsolta, hogy füstöljenek, fertőtlenítsenek és csak a szomszéd szobáig engedjék a festőt; ajtón át kívánt elbúcsúzni tőle.
A búcsú, a végleges és örök búcsú szavait fogalmazgatta magában, amikor kitárult a rettegett ajtó, és Giorgione az ágy lábához térdepelt. Ölelte, csókolta Cecilia kezét, száját, haját, míg a lány elcsukló hangon tiltakozott. És a festő magába szívta a szeretett lény ízét, illatát, lényét, lényegét, és magába szívta a halált, mely néhány nap múlva elvitte őt kedvese nyomán.
Harminchárom éves volt akkor.
És azóta is.
1510. július 8-át írtak, és Velencében kisütött a nap.