ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Cecilia Cornaro és Giorgio Barbarelli széphistóriája

Monna Ceciliának volt elég ideje azon töprengeni, hogy van-e elég ideje erre az útra? Amikor a padovai Serenissima egy fönséges hintót bocsátott rendelkezésére, örült: aztán örömében mindent ráhagyott a fogathajtóra, így ezt a hosszabb utat is Velence felé. A padovai kocsis azt mondta, hogy nem tartja biztonságosnak a Brenta mentén vezető utat, így hát Padovából északnak indultak, és Cittadellánál fordultak Velence felé. Cecilia Cornaro már nem is követte igazán merre járnak, a forróság és a hosszú zötykölődés elbágyasztották.
Milyen más volt idefelé, mikor az álmodó Brentán hajózott földíszített bárkáján, enyhet adó lombok borultak fölé, velencei édességeket, fusinai gyümölcsöket eszegetett, oriagói és chioggiai sajtot harapdált hozzá, és arcignanói vörösborral oltotta szomját. Bár tudta, hogy nehéz küldetés vár rá, mégis boldog és tetterős volt.
Cecilia általában nem riadt vissza a nehézségektől, sőt kihívásként szerette, becsülte azokat. Nem egyszer és nem kétszer járt el a Consiglio vagy éppenséggel Loredan doge megbízásából, mint afféle cím- és rangnélküli követe a Köztársaságnak. A csöndes Campo San Margheritán álló háza valóságos titkos központja lett a velencei diplomáciának.
Pedig Cecilia Cornaro - ha Cornaro volt egyáltalán - lényegében egyszerű kis kurtizán volt, és maradt. Az élet meg a sors őt nem kegyelte annyira, mint nagynevű rokonát, Caterinát, akinek legendás szerelmét és házasságát már most, tizenhat évvel ciprusi násza után is dicsfény övezte.
Cecilia elhagyta Ciprust; épp azért hagyta el, mert nem akart Caterina árnyékában élni: ő Cecilia Cornaro akart lenni.
(Ha Cornaro volt egyáltalán: sokan suttogták - és Cecilia gondoskodott róla, hogy egyre többen suttogják Cipruson is, Velencében is -, hogy ő tulajdonképpen a ciprusi király lánya. Törvénytelen gyermek ugyan, de hát vajon kit zavarna az effajta törvénytelenség?)
A hintó egyszerre fékezett, megállt, és az ablak keretében megjelent a kocsihajtó alakja, kopogtatott, majd, amikor Cecilia elvonta a függönyt, megkérdezte:
"Monna Cecilia! Csöndes, árnyékot adó kis községbe értünk, vendégfogadója is van. Nem kíván megpihenni? Innen tovább Mestréig már nincs pihenőhely."
Cecilia rábólintott, az ajtó kinyílott, és két szolgáló jobbról-balról nyújtva kezét kisegítette a hölgyet a kocsiból.
"Hol vagyunk?" - kérdezte Cecilia.
"Castelfrancóban, monna Cecilia. Castelfrancóban."

1505. július 16-át írtak; a nyár derekán szokott hőség reszkettette a levegőt a városkában, melyet ebben a délutáni órában álmos csönd altatgatott: sziesztázott a fogadós is, és most fölriadván szunyókálásából elnézést kért, hogy nem tud azonnal étellel szolgálni, de a fogadót - mondta - csak estefelé népesítik majd be, akkor is inkább csak helybeliek, mint utazók. Castelfrancóban kevesen állnak meg, hisz oly közel már ide Velence, a legtöbben megállás nélkül utaznak odáig.
Friss bárányhúst, különféle tengeri étkeket és édes venetói bort ígért a fogadós, és avval fűszerezte, hogy egy fertályóra múlva elkészül.

Cecilia nem akart unatkozva üldögélni a szegényes vendéglőben, no meg el is unta már a gyötrődést Padovától idáig, kiment hát a fogadó elé. Elébb csak föl-s alá sétálgatott a kis utcácskán, utóbb megpillantott egy árnyas parkot a templom előtt, mely közel volt a trattoriához, elindult hát arrafelé.
A városkát pinea- és olajligetek övezték, távolabbról lágy dombok fürdőztek a délutáni verőben, innen is jól látszott, hogy lejtőjükön szőlő érlelődik.
A templom újnak tűnt, vagy legalábbis nemrégiben újíthatták föl.
Az azúrkék égen néhány könnyű habfelhő lebegett szinte moccanatlanul a szélcsöndben. A templomtorony karcsú- büszkén mutatott kőujjával az égbolt felé, mintegy jelezve az áhítatra betérőnek az irányt, a lélek egyetlen lehetséges útját, a porból-sárból ég felé emelkedés lehetőségét.
A templomajtó résnyire nyitva állt, Cecilia Cornaro csöndesen megnyitotta a vaspántos kaput, és belépett a hűvös, félhomályos nartexbe.

Friss festék és vakolat illata szaglott a levegőben, és valami könnyű, halk neszezés ahllatszott a szentély felől, ami beljebb csábította Ceciliát a tágas templomtérbe, és amikor föltárulkozott előtte a hosszhajó, az apszisban megpillantotta a neszezőt.
Egy festő dolgozott ott a főoltárban, egy már majdnem teljesen kész képen.
A lány előbb a mestert vette szemügyre, aki észrevenni sem látszott a belépőt. Így messziről és félprofilból is kitűnt, hogy rendkívül ifjú ember, inkább még suhanc. A freskóhoz emelt állványzat tetején üldögélt, és ez a szögbezárt perspektíva nem mutatta meg a lánynak teljes testmagasságát, el is vett abból valamicskét, ám így is látszott, hogy a festő irdatlan magas ember, talán két méter is meglehet. A magasság benyomását még fokozta, hogy vékony, karcsú, sovány fiatalember volt az illető.
Arcvonásai - már amennyit Cecilia látott belőlük - nyugodt, de elmélyült figyelemről meséltek.
”Nem szép” - gondolta magában a lány -, “de rendkívül megnyerő. Az orra nagy, igen: nagy.”
Összességében tiszta harmónia, nyugalom uralta azt a még egészen ki sem alakult férfiarcot.
”Szép.” - döntötte el magában véglegesen monna Cecilia, és csak most kezdett hozzá, hogy tanulmányozza a főoltáron alakuló festményt.
Most ragadta meg csak tekintetét és lelkét ez a lágy aranyban, olívzöldben és melegvörösben fürdő kép: megragadta és többé már el sem engedte.
Cecilia Cornaro ciprusi születése dacára ízig-vérig velencei volt, a Várossal együtt élt és lélegzett, a fény és hangulat városában tudott csak létezni, és - mint minden velencei - tökéletes műértő volt, hisz az Aranytemplom fényében és ragyogó színekben pompázó festményei között élte le életét. Ez az oltárkép, melyet most szemlélt, tagadhatatlanul velencei volt, mégis mást, többet, szebbet formált, mint bármi, amit Cecilia Cornaro eddigi életében látott.
“Santa conversazione.” - suttogta maga elé a lány, mert a kép tényleg hasonló volt a számtalan szent csevegésnek majd minden templomban fellelhető témájához.

A fekete-fehér márványkockás alapra helyezett harcos és békés szentek alakja között emelkedett föl az istenanya piedesztálja. Szent Liberalis olajzöldben fürdő páncélján élénk tűzzel csillant meg a lenyugvó nap fénye, s ennek a ragyogásnak lágyabb, békésebb árnyalatú meleg színe omlott el Szent Ferenc egyszerű posztóból varrt barátcsuhájának melegbarnáján.
A Madonna pilasztere mögött az alkonyi fény aranyában fürdőző tájban büszke vár ügyeli a szelíd, félreismerhetetlenül békés venetói vidéket. Két karcsú, aranysárga fürtű fácska visszhangozza a vár színét, melyre tömött-zöld lombok szavai rímelnek. A legtávolabbi képsíkban, a háttérben messze, kéklő ormok zárják le a szemhatárt.
A szomorkás-bájos istenanya élénkzöld ruhájára melegvörös lepel borul, és szundikáló gyermekével a karján tiszta harmóniát, emberséget, nyugalmat áraszt. Keletiesen zsúfolt szőnyeg borul Mária lába elé.
És csend és béke és nyugalom honol szerte a képen.
”Mily hatalmas muzsika!” - gondolta Cecilia Cornaro – “Mily hatalmas muzsika, mily kevés hangból, egyszerű kottából!”
A festő már belépésétől fogva tudatába fonta monna Ceciliát, mindenesetre amíg a lány elgyönyörködött az oltárképben föltétlenül figyelte őt, és most megszólalt. Hangja épp elég erős volt ahhoz, hogy betöltse a templomteret, hogy a lány jól hallhassa, de nem zavaróan harsány, éles, a csöndet durván meg nem törő.
”Látja hölgyem, egy ilyen templom minden részlete, melyet kőről-kőre halmoz föl az építők értelme, föllelhető a természet tágas templomboltozata alatt is, mégis új rendbe és harmóniába állva egyetlen célt szolgál aztán. A forma alkotja minden dolognak a jóságát, mert hát a forma nem más, mint az a tökéletesség, melyre a tökéletesedésre törekvő ember vágyik.”
Cecilia éberen figyelt.
Az, hogy valaki így szóljon hozzá első mondataival, hozzá, a szépséges és ünnepelt kurtizánhoz, szokatlan volt. Őt mindig, mindenki úgy akarta meghódoltatni, hogy szépségét, testének báját dicsérte. És íme, itt ez a suhanckoron alig túlhaladott művész, ki komolyan veszi őt, a szellemét, a lényét: komolyan veszi Cecilia Cornarót, az embert.
Az ifjú mester kis töprengés után folytatta:
“Minden, ami látható, és minden, ami láthatatlan a Fények Atyja által teremtett fény. Ezek a kövek itt, ez a festék, ezek a fából készült szerkezetek, az én számomra mind, mind: fény. Akár ezt, akár azt, akár amazt szemlélem, sok minden szembetűnik, ami elmémet világosítja meg. Észreveszem, hogy a kő, a fa, a kép, amit festek, jó és szép és arányos, a maga rendjét el nem hagyja; és mialatt így nézem e dolgokat, fénnyé válnak számomra, megvilágítanak bennem valami örök igazságot. Minden, ami körülvesz Isten egy-egy lámpácskája.”
Keveset gondolkodott még mosolyogva, azután hihetetlen fürgeséggel lekúszott az állványzatról, Cecilia elé állt - a lány csak most mérhette föl valójában elképesztő magasságát -, tréfásan meghajtotta magát, és bemutatkozott:
”Giorgio Barbarelli, szépreményű ifjú piktor, de a környékbeliek magasságom miatt csak Giorgionénak becéznek.”
A lány, aki jobban ismerte a társasági illemet, könnyedén fejet hajtott, kezét nyújtotta, és maga is bemutatkozott:
”Cecilia Cornaro, velencei nemes hölgy vagyok, a Serenissima megbízottja.”
Egyszerű, a “cortile” szabályai szerint elmondott mondatok voltak ezek, mégis mindketten úgy érezték, hogy szerelmi vallomások hangzottak el. Cecilia most látta meg azt, ami a férfiben a legszebb volt: mély tűzben égő, töprengő, földerülő és elhomályosuló tekintetét, és hosszú-ujjú, tiszta-ívelésű kezét.
Ezek a szemek és ezek a kezek hozták létre azt a csodát ott hátul az apszisban, a castelfrancói apátsági templom főoltárán.
Szó már nem esett közöttük.
Együtt léptek ki a félhomályos boltozatok alól a lenyugvó nap aranytüzébe, és kéz a kézben indultak az alácsorduló alkonyatban a festő szülőháza felé, ahol szülei halála óta magányosan élt...

Leonardo Loredan már hetvenedik évét taposta, de fürge szelleme megóvta őt az öregedésnek minden komolyabb nyavalyájától. Különösképp szelleme maradt friss és eleven.
Nem volt könnyű Szent Márk városát megtartani az acsarkodó ellenfelek gyűrűjében: a pápa, Miksa császár, a francia és a spanyol királyok; Sándor pápa és szörnyű fia, Cesare, csak néhány éve még, hogy a Köztársaság határáig terjesztették ki uralmukat: Rimini, Urbino, Ravenna az ő kezükben volt. Most két éve ugyan, hogy az új pápa, Giuliano delle Rovere minden rangjától és hódításától megfosztotta Cesarét, de hát szakadatlanul ott remegett a levegőben a baj.
II. Gyula pápa is terjeszkedik; Perugia és Bologna már az övé, és ezek a városok közel esnek Velencéhez, túl közel.
Loredan egész uralkodása alatt nem tett mást, mint megpróbálta kijátszani egymás ellen ezeket a nagyhatalmú és nagyétkű urakat: XI. Lajost Miksával ugrasztotta össze, aztán sikerült az uralkodó mohóságát Nápoly felé fordítani, és ezzel elhárítani a Velence egén megjelenő viharfelhőket.
Hát igen: szerencsére ezek a gőgös és mindig újabb hódításokra éhes nagyurak, ezek a Sándorok, Gyulák, Miksák, Lajosok, Alonsók meglehetősen ostobák. Nem is sejtették nagyhatalmú álmaikban, hogy egy hajlott hátú, még csak koronát sem viselő velencei polgár - igaz: a legegyenlőbb az egyenlők közül - szövi a szálakat, éspedig gyakran gyönge, de gyönyörű nők csodálatos képességeit vetve latba.
Hogy kijátszotta őket Ciprus esetében is!
A ciprusi királynak a gyönyörű Caterina iránt föllángolt romantikus szerelme mások számára csak szép história volt, Loredan számára politikai ütőkártya.
Aztán Cecilia: ó, annak a lánynak a Campo san Margheritán szerényen meghúzódó kis házában sok minden dőlt el. Miközben az észak-itáliai fejedelmek, hercegek vagy azok nagy hatalmú követei Cecilia ragyogó testét ölelték egy-egy tűzberobbanó velencei éjszakán, nem sejtették, hogy a lány a doge utasításait követve csikar ki tőlük politikai engedményeket, előnyöket San Marco Köztársaságának.

Loredan megszokta, hogy legtitkosabb nagykövetével, Cecilia Cornaróval időnként bonyolult és kemény párbeszédekbe bonyolódjék. Cecilia távolról sem volt egyszerű, bár szépséges kis kurtizán csupán. Fölöttébb értelmes, és még a diplomáciai érzéknek sincs híjával - vélte mindig is róla a doge.
Így aztán gyakran volt véleménye a lánynak a rábízott föladatokról, gyakran kellett hosszadalmas érveléssel meggyőzni őt bizonyos lépések hasznosságáról. Leonardo Loredan azonban szívesen tette, volt ugyanis egy közös titkuk, egy titok, amit persze mindketten bölcsen megtartottak magukban. Miközben Velencében mindenki úgy tudta, sejtette, hogy monna Cecilia a doge szeretője és szolgáló eszköze, addig ők ketten tudták, hogy az agg férfi atyai mód szereti a lányt, és noha persze fölhasználta nagyszabású politikai játszmáiban, de sosem, mint érzéketlen, dróton mozgatott bábot.
Ezen a meleg, július közepi estén azonban érezte, tudta, hogy ezúttal nem fogja legyőzni Ceciliát.
A lány ezúttal nem elvi alapon, tessék-lássék módra vitatkozott Leonardóval holmi diplomáciai sakkjátszma elkövetkező lépéséről, hanem megmásíthatatlan tényeket közölt: ráadásul az is világos volt, hogy lassan föltáruló fölénye annak köszönhető, hogy érvei ezúttal nem az ész, hanem a lélek mélységeiből fakadtak.
Leonardo Loredan megértette, hogy tényleg véglegesen elveszett számára a lány, mert Cecilia Cornaro szerelmes lett.

A csöndes tér sarkán álló házacska repkénnyel befuttatott tetőteraszán ültek, kíváncsi szemek elől rejtve, bölcs, halk beszélgetésbe mélyedve.
A Canale Grande felől a tenger sós illata áradt feléjük, összevegyülve a messzibb, talán Murano, talán Torcello felől érkező édes-bús fűszer- és gyümölcsillattal.
Igazi velencei nyáreste volt: amolyan halkan és békességesen folydogáló, könnyű párázatba és csendbe burkolódzó. Hűtött sárgadinnyeszeleteket, fűszeres sonkát és venetói édes-fehérkenyeret eszegettek chioggia mellékéről származó sajttal, és pordenonei bort ittak hozzá.
Cecilia nem vitatkozott. Elmondta egyszerű szavakkal, hogy mit akar, és most, miközben tekintetével a terecske épületeit simogatta, hallgatta Loredan nem túl meggyőző érveit.
A lány két dolgot kért.
Illetve hát az egyik nem is annyira kérés volt, mint inkább bejelentés. „Többé” -mondta Cecilia - „nem vállal föladatot, visszavonul a politikától, főként a testét soha többé nem bocsátja áruba sem Velence, sem Loredan érdekében, bármennyire szeresse is mindkettőjüket.”
Végkielégítésként egy kérése van, folytatta.
Castelfrancóban megismert egy fiatal, de nagyon nagy tehetségű festőt. Adjon a Város Giorgio Barbarellinek megbízásokat, hisz Velencében annyi a munka, hogy az ifjú Tiziano és az öregedő Bellinik úgysem győzik.
Ez az utóbbi kérés - Cecilia maga is érezte - nem volt egészen jogos. Sokan, számtalan sokan alkottak még a képeket, freskókat, hisz a Bellini-bottegából csak zseniális vagy igen kiváló művészek bukkantak elő: ott volt Vincenzo Catena, Alvise Vivarini, Marco Basaiti, Vittore Carpaccio, Carlo Crivelli, és ki tudná még előszámlálni őket.
De hát sok volt a munka is. Marco még dolgozott a Frariban azon a csodálatos oltárképen, amit egy esztendeje hagyott befejezetlenül mestere, Vivarini.
Aztán ott volt a Serenissima nagy megrendelése: a Consiglio dei Dieci nagy tanácstermében, a Palazzo Ducale legszebb termeinek egyikében lassan elhalványultak és felismerhetetlenné váltak azok a freskók, amiket még a múlt század elején Fabriano és Pisanello készítettek. Velence örökké párás, nedves levegője nem igen kedvezett a falfestményeknek, és a Serenissima, Loredannal az élen, kinek arcképét három éve fejezte be Giovanni Bellini, és aki módfelett elégedett volt a képpel, hosszas vita után új freskók készítését határozta el. Az agg doge titokban reménykedett benne, hogy a freskóktól egész életében irtózó Giovanni kapja majd a megbízást. Nem ő kapta ugyan, hanem a fivére Gentile, de a nagyszerű Giovanni szintén kötélnek állt, besegített.
Volt tehát munka bőségesen, és a beszélgetés lankadásából, világossá vált, hogy Lorenzo lassan megadja magát Cecilia érveinek.
A lány boldogan nyújtóztatta ki gyönyörű testét: Giorgio hamarosan Velencében lesz.

- folytatódik, véget ér -