Valakit mindig várni
(Versillusztráció Mónos Jenő grafikájára)
Tavasszal néha hosszan elrévedek,
a csészényi illatos kávé felett. Hagyom,
hogy szenderegjenek még az ébredő,
beszédes gondok. Nem engedem,
hogy a tolvaj idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket. Vágyom,
hogy velem maradjon a Pillanat,
amíg e szelíd időtlenségben némán vajúdó percek
− előre halálra ítélten − lassan megszületnek.
Nézem a kávéskanalat, ahogy
a mozduló pillanattal lassú táncot lejt
a hajnal sűrű illatában, és elgondolkozom:
mivégre vagyok? Mivégre a világ,
a nap, a felhők, színek, illatok?
És a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.
Némán áldom a csendet, a múlt, a jövő,
és a Most - pillanatot. Lassan
körvonalazódom: a világ parányi részeként
egy ember vagyok.
Tisztul a kép, szólít a hang,
a feladat: percenként újjászületni,
megélni az eljövő órákat, napokat.
Valakit mindig várni, ha örökre elrabolta is
egy halálos pillanat. Tenni nélküle, helyette is
a dolgomat: vágyni a tavaszt,
a hajnali kávéillatot, a hozzám hajoló,
időtlen Most - pillanatot.
- gosivali alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges