valaki messziről
tegnap óta fordítva látom
ahogy arrébb lökdösik a napjaim.
hideg van és mintha volna valami ismerős rándulás
a múltból. azt hiszem újra hátulról ért a hajnal
és te épp valahol, másfele koptatod az életed.
régóta együtt élek magammal. olyan mint mikor
hirtelen felindulásból beléd szerettem.
sosem volt hihető és hiteles.
mégis mindig ugyanúgy tud fájni, ha
valahol megérzem a fahéj illatát.
kávét kérek és kibámulok az ablakon.
a zsinagóga aranysárga fénye
mellém telepszik. üres a széked.
percekig nem veszek levegőt.
fojtogat a nemlét és nem akarom
hallani miről beszélnek körülöttem.
a falak magukba szívnak és kesernyés
dohányszag tekeredik csuklómra.
tőled kapott érzékeim szanaszét
rohannak. talán vissza, hozzád.
talán valaki más után. a megszokástól
feleslegessé váltam és az elveszett
délutánban már nem hiszem el, hogy
közünk volt egymáshoz. mert mindig csak
ígérted, hogy jössz, de együtt, egy időben sosem voltunk.
csak odaképzelt árnyaid tornyosultak
hóhérként felettem és hiába kiabáltam
a kapun túlra, mindig elfordítottad fejed.
nem akarok emlékezni, de megbonthatatlan világod
visszaránt és kiszáradt torokkal kiabálom:
...van, ami sosem változik.
- zsófi alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges