ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Charles Bronson szájharmonika—készítő szakközépiskola harmadikos tanulói — hosszas kitartások után —, ásatások és egyéb munkák fáradhatatlan egymásra dolgozásával, visszaguberálták a “Volt egyszer egy vadnyugat” hajdani díszletét és főleg azt a bizonyos szájharmonikát.

Hajszálra ugyanazt a díszletet építették fel, a szeles homoktengerben, ahol egykoron Bronson, a nemes cél érdekében, orrcimpájának mozgásával, mesterien jelölte meg gaz ellenfele embereinek hollétét, hogy fogadalmát beteljesíthesse.

Emlékezzünk! Többen közülük békésen, puskacsöveket szorongatva napoztak a tetőn, de Charles csíkba szorított szeme, illő alapossággal billentette a dolgokat a becsület mezsgyéjébe.

Köztudott, hogy a beszéd ocsmány dolog nyugaton, ezért egészen szelíden rá kellett ébresztenie torréró külsejű ellenségét, miért is húzza folyton a nótáját. A tetőn napozó csövezők kilövése, jogosan illeszkedett a helyi közerkölcshöz! Különben az egér lőhette volna le a macskát és az, hogy néz ki…

Bronson által még nem ismert középiskolások, összegyűjtötték az orvlövész szakma krémjét és az egész város újraépítése után, csak nekik kiosztható, évi versengést hoztak létre.

Minden tetőn, egy kiváló szaktekintély — a bérgyilkos társadalom java — helyezkedett el. Az utcán végigrohanó, teljesen váratlanul rájuk lövő, távirányított szerkezetet kellett szétlőniük. Ha valamelyikük nem talált célba — némi hátsó segítséggel —, önként bemutatta a szabadesést.

Egyéni számban is összemérték tudásukat a lövészek, egy cikázó, Bronson-báty gyilkos bábú eltalálásában.

Mindazoknak, akik pontosan teljesítették kötelezettségüket, jutalmul, a retro-gőzmozdonyos helység babájától, bronzonos búcsút vehettek. Megnyerték a nőt, bementek hozzá, elmondhatták, hogy csodaszép város lesz ott egyszer, majd hosszú másodpercekig tartó csomagolás után, egy szál kalapjukat fejükre téve, kint rájuk váró, önindítós pacijukkal eltávoztak ki tudja hova.

Ez szabad eltávozást jelentett. Egy egész évre szóló, "Nyugodt lehetsz, életben maradtál az idén" nevű vándordíj boldog birtokosai lettek.

Azon kevesek — lehet, hogy többen voltak és szégyent hoztak minden szúrós tekintetűre —, akik nem teljesítették az elvárásokat, egy alkalomra megkapták azt a bizonyos szájharmonikát és teljesen vándordíj nélkül maradnak, örökre.