A torony
Mint jó mesterember falakat húztam:
kőből, téglából, erényből.
Reménytől duzzadó mellkasom
(nem várva)
inget és bizalmat repesztett.
Túl sötét – nézték.
Túl magos – mondták nemegyszer.
Salétromos lett az önbizalom.
Tenyeremmel óvtam óriás
Sötétemet, arcommal melegítettem
télvíz idején, s mikor jött a tavasz
bizony tovább építettem én. Körbe
és körbe, egyre magasabbra. Fel a
Napig ha kell. Ne mondja senki,
nem fényli be munkámat az ég!
De ahogy nőtt, vele árnyékom is.
Belsejében már koromlik a sötét
- szűkül a tér s már szűköl az ész.
Csontig hatol a nappali éj.
Nyirkos szusszanás minden kő.
Minden tégla egy-egy láncszem,
mely lassan fényes kígyóvá nő.
Az erényt kimosta a félsz, a hitvány
megalkuvó. S én már csak ülök itt csendben
- nem várok választ senkitől.
2011. november 18.
péntek 9:38
- Jagos István Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges