ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Marosai családban, hetedik napja feszültek az idegek Menyhértért, aki a vállalatánál a legjobbnak minősített szakember volt. Amíg mások rumos tea helyett rumot nyakaltak, bíbor naplementés tengerpartokon, ő szinte széttörötté hajszolta magát. Ez sem fedi a teljes valóságot, mert a munkáját másodpercre beosztók fagyos mosollyal, egyre inkább feszítették normáját. Pedig a klasszikus normarendszer régóta a múlté volt.

Marosi Menyhért szédületében, olyan hibát követett el, amiért néhány évre rács mögé is zárhatták volna. Már nem volt fiatal, de kénytelen volt a napi tizenkét órát végiggebedni. Azt sem tudta mire vélni, vajon miért nem szólnak, hiszen sok mindent megélt már ezekben az években. Aztán a nyolcadik napon, hajbókolás nélkül bekopogott főnökéhez, mint akinek úgy sincsen veszteni valója. Be is nyitott.

- Jöjjön Marosi - dőlt hátra Kerekes tulajdonos, aki vagy igazgatónak, vagy managernek szólíttatta magát, a főnök urat is elviselte, de tulajdonos úrnak nem volt ajánlatos szólítani.

- Parancsoljon, kérem, megérkeztem! Kapdics szólt, hogy hívatott.

- Igen Marosi, amit tönkretett, helyrehozhatatlan! Tárgyaltam néhány jéghideg jogász barátommal, ők nyolc évre saccolják az ítéletet. Kellemetlen - mondta, középre ugrott beszűkült szemekkel és a kezdeti fagyosságból mosolyra, majd szinte vigyorgásra váltva -, hat-nyolc év! Végiggondolta, mit művelt velem, Marosi?

Menyhért nem szólt. Bár soha nem élt tudatmódosítókkal, mégis egészen úgy nézett ki, mint aki jól belőtte magát. Kilépett a jelenből, és elfújta annak gyertyáját. Az jutott eszébe, mikor ezzel a kis nagyszájúval dolgozott egy munkapadon, hogy ő kalapos úriember volt, ez meg egy zsugorított agyú, mindenki röheje. Aztán történt az a bizonyos fordulat, a nagybátyja átmenetileg politikaközelbe került. A hirtelen változáskor még röhögtek is, mikor Kerekes - félhavi fizetéséből - megvette a gyárat. Néhány évig elmosolyogtak maguk között, hogyan fogja működtetni, hiszen semmilyen önálló elképzelése sincs. Mikor az ötezer alkalmazottból négyezer-kilencszázötvenet elbocsájtott, kis híján élet és halál ura lett.

- Marosi, ha jól látom, rám sem bagózik. Rosszul van?

- Tisztelettel figyelem. Bocsánatát kérem, tisztelt főnök úr… „Te mocsok kis senki. Huszonöt éve hozzám sem mertél szólni, örültél, ha tegezhetsz”. Rosszul méltóztatik látni, semmi baj az egészségemmel. „Ha azt találtam volna mondani, hogy megszédültem, rögvest kirúgsz muszmogó nyuszi, aki voltál”.

- Nézze Marosi, hány órát tud naponta dolgozni?

- Szükségtől függ, előfordult már, hogy három napig nem mentem haza. Folyamatosan, talán tizennégyet tudnék, felelősséggel vállalni.

- Kap egy soha vissza nem térő ajánlatot! Egy teljes esztendeig, a vasárnapok kivételével, minden nap tizenhat órát dolgozik. Oldja meg valahogy az étkezését! És olyan iramban, mintha besózták volna. A norma dupláját várom el magától! Tudja mit, a tripláját! Természetesen fizetést nem tudok ajánlani, csak a büntetés elengedését. Utána kvittek vagyunk, ha még szükségesnek vélem a szolgálatait, hosszabbítok, mint a sportban. Aki nem teljesít, kiesik.

Menyhért nem csukta be a szemét, de igyekezett gordonkázó kislányt vizualizálni és egy egész kamion méretű csodaakváriumot. Nem akart felordítani, hogy „te kis mocsok, mikor engem egy évre kiemeltek irodai szolgálatra, te meg szokásodhoz híven ontottad, kezed alól a selejtet! Egyszer rajtakaptak, és nem úsztad meg. Igaz, akkor létezett az a munkahelyen letöltendő börtönbüntetés nevű baromság, ami tulajdonképpen kényszermunka, vagy ingyenmunka elegye volt. Pont olyan szabad voltál, mint akárki más, ugyanolyan keveset dolgoztál, vagy még kevesebbet, csak nem kaptál érte fizetést. Aztán a családod megorrolt rád és elkezdtél lopni. Ment ez egy darabig, de épp én voltam a kapuszolgálatos, mikor az az izgága portás elkapott két táskányi - egymás mellett felsorakoztatott - benzines palackkal. Részegen, a pisztolyával le akart lőni. Körbetelefonálta a vezetőséget és hiába könyörögtem érted, a füled hallatára, nem volt hajlandó segíteni. Pedig azt mondtam neki, hogy portás úr, felhívok mindenkit, hogy tévedni méltóztatott, rosszul értelmezett, csak hagyja ezt a szerencsétlent futni, hiszen nincs miből élnie. Másnap - majdnem kézen fogva - körbejártam veled kicsitől-nagyig a vállalatot és semmilyen következménye nem lett, az akkor már két hónapja tartó, napi tizenöt liternyi benzinsikkasztásodnak”.

- Már megint úgy látom, máshol jár az esze, Marosi!

- Nem kérem, csak elgondolkodtam az ajánlaton.

- Hát ezen ne nagyon gondolkodjon! Bár nem vagyok rossz ember, mégis adok önnek tizenöt másodpercnyi mérlegelési időt. Igennel, vagy nemmel válaszoljon!

És a hajdani betiltott bronzforma, valóban elkezdte mérni az idő folyását.

- Igen vezérigazgató úr, és köszönöm a jóságát, sosem fogom elfelejteni! - mondta darabolt érthetőséggel Menyhért.