ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

TELT DALLAM ZENG A KÁRPÁT MEDENCÉBEN

Az egybenőtt, s a csöppöt sem hiányos
hasadt országom magával határos,
az ereje piciny, de irgalmatlan,
itt magyar nyelven lélegzik a dallam.

ERDÉLY

Bár öröm szülte, annyi baj megérte,
s vén őslakos a tizenhat megyéje,
a harci táncot mind magyarul járták,
a Belső Erdély, Partium, a Bánság,
a hovatartozást is megtanulta,
és átvitte a Király-hágón túlra,
nem vérttel védte igazát, csak ésszel,
a megadásra sosem képes székely,
az „erdőn túl” neve keresztelője,
és nincs radír, mi végleg kitörölje,
s nem mossák le a történelemkönyvek
szép arcáról a visszafojtott könnyet,
mert úgy esett e tájék szerelembe,
mintha a testnek fele szíve lenne,
mintha az Isten azért venné ölbe,
hogy védje, nehogy bűn, vagy medve ölje,
vak cselszövések lopták földje nagyját,
és halott térképekre vonalazták.

VAJDASÁG

Egy biztos – így-úgy idetartozott,
Szerb Vajdaság és Bánság – ősi jog
nevelte föl a hon szülöttekként,
ma Délvidék, s dunsztolja a reményt,
lökheti erre-arra bármi agy,
a kapcsolat igaz földrajzilag,
kibírta-írta vad csaták szelét,
s beszippantott úgy négy-öt vármegyét,
s Szerémség, Bánság, Bácska birtokát,
a Duna, Tisza, Száva járja át,
bár háborúk és izzadt békeség
szabta a tájat több telekre szét,
a közös szívben eltörpült baj,
még százezernél több itt a magyar,
és nyelve őrzi örök igazát,
hogy szerteszórt, de egy szív, egy család.

MURAVIDÉK

Picinyke rész, de büszke itt a szó,
ha becsületes nyelven hallható,
a régi ölbe visszahajlana,
karolta szívvel vas megye, zala,
még őrizik az ősi szó ízét,
Goricskó és a telt Muravidék,
a hazaragaszkodás mást akar,.
de el-elkevesedik a magyar,
pedig a tájék kultúrája új
engedélyezett szerelmet tanul,
nincs zabla, hám, nincs semmiféle fék,
csak kiírhatatlan, vad büszkeség,
nehány falu, és Lendva városa,
ki édes gyerek, sose mostoha,
mintha az ember karoló kezét
átnyújtaná, megóva szellemét,
és nem cserélne soha senkivel,
mert épp egy együtt dobbanást figyel.

ŐRVIDÉK

Itt született apai nagyanyám,
az Őrvidék így egyik holt hazám,
és nagyapám itt vert haptákba sort,
mert Ferenc József gárda rojtja volt,
de gyűrte-bírta örök erejét,
a Habsburg sorba illesztett vidék,
tucat folyója tölti a Dunát,
mint jó borral a gazda a kupát,
s bár szakadásig húrozta a lant,
hogy Lajtabánság, vagy vierburgenland,
nem erőszakkal húzott rá az ég
az öreg honból négy jó vármegyét,
s lett északon Kismartoné a rang,
míg Felsőpulya Közép-Burgenland,
a széjjelosztás folytatta a sort,
mert Németújvár dél központja volt,
a tájék soha nem váltott ruhát,
de kiszolgálta minden új urát,
s míg tolták-vonták, várva a csodát,
elvesztette a hűség városát,
a magyar szó már csöndben vezekel,
és aki vallja, alig négyezer,
a labanc mégis abba halt bele,
hogy legyűrte a tartás ereje,
s a dobogásból maradt valami,
a patazajt még most is hallani,
s tizenkét folyón működik a rév,
bár közben eltelt több, mint ezer év,
a magyarok nyilából ott maradt,
egy kihúzhatatlan kis fémdarab.