ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Percek óta ereszkedtek az egyre sűrűbb, követhetetlen és kiismerhetetlen erdőben. Az alig látható ösvényen egy minden oldalról zárt, sötét völgybe értek, amit jellegzetesen nyirkos helyet kedvelő növények zártak el még jobban.

Az elől haladó fiú megállt, megfordult és komor tekintettel az őt követő lányra pillantott,és felszólította:

- Csókolj meg!

A lány meghökkent, kicsit meg is ijedt.

– Nem! - válaszolta. Eltöprengett magában, hogy percek óta, az amúgy is mindentől messze levő erdőszéltől annyit távolodtak, hogy nincs az az ember, akihez segítségért fordulhatna. Amúgy meg ilyen hülyét sem látott életében még, mint ez a korábban ismertnek vélt krapek. Álltak egymással szemben. A fiú azt érezte, "Ekkora hülyét a föld nem hord a hátán! Kellett nekem a jól bevált módszerem helyett, olyan filmes, hülye taktikákat próbálgatni. Nem hiába mondják, járt utat járatlanért el ne hagyj! Amúgy ez az út, amelyen lejöttünk, egészen járatlan."

Feszesen nézték egymást, kicsit úgy, mint az ellenségek. Talán egy perc is eltelt, ami ilyenkor óráknak tűnik, mire a mereven álló, szúrós tekintetével a lányt fixírozó fiú, egészen váratlan mozdulattal elkapta a lány jobb csuklóját. Magához rántotta, és jobb kézzel dereka alá nyúlt. A lány ettől a nem várt kényszermozgástól úgy rándult derékból hátra, mint a flamencót táncoló spanyol táncosnők Szívesen maradt volna még ebben a valószínűtlen, hátra hajolt helyzetben, de nem bírt. Csak egy kicsit engedte vissza magát, és így, a szélcsend uralta erdő némaságának ritmusára, a fiú elindított egy topogós, valamelyest tangóhoz hasonlító táncfélét. Tekintetük úgy kötődött össze, mint egy acélsodrony, és a tánclépések ritmusának változásával, egyre lazult a korábbi feszültség. És feszült egy másik, azt felváltó. A tartózkodóból kezdeményezővé vált karcsú hajadon, bal kezével a fiú vállát érintette, majd derékból is kiegyenesedett. Táncuk már inkább andalgás volt, mint toporgás. Szemeik tüze egymásba égett, már nem is léptek talpaikat emelgetve, csak csendesen ringatóztak a mindenkitől távoli nyugalomban, amikor a lány unokahúga, Szerefina, semmivel össze nem téveszthető hangján sikítva kiáltott, valahonnan nagyon-nagyon távolról:

- Melissza!

Melisszának még a háta is borsódzni kezdett, a vele szemben álló fiúnak is. Szerette volna egy órára Szerefinát kiiktatni az elevenek sorából, de az nem hagyta abba, és pengeéles hangjával a szemeiket összekötő, elvághatatlannak érzett acélsodronyt pillanatok alatt tépte ketté. A fiú elengedte a lány kezét, aki már nem a félelemtől remegett, két tenyerébe fogta a fejét, és megcsókolta. Rámosolygott, és kacsintva annyit mondott:

- Később visszajövünk.

A lány tüzes arcú mosollyal nyugtázta a jó hírt.

- Előremegyek, gyere a nyomomban! Ember nem jár erre, tán évente egy párszor. Csak az erdő különös kegyének köszönhetjük, hogy egyáltalán sejtetni engedi, hol is volt valaha az az ösvény. Ahhoz elég jól ismerem a terepet, hogy én kijussak, de nem biztos, hogy te fel tudnál menni.

Mentek és felérve elképesztő kép fogadta őket. Szerafina és Armen hangtalanul, Melissza hiányát teljesen kiheverve, egy tenyérnyinél alig nagyobb pléden egymással ismerkedtek épp.

Melissza és a fiú, mérgesen dobták magukat a szabadon maradt területre. Pihengetést színleltek, majd mikor alábbhagyott a másik kettő kizökkentsége időből és térből, így terelték a beszélgetést:

- De jó lenne egyet fürdeni a közeli strandon!

Ahová aztán a legrövidebb úton sétáltak le. Ekkor Melissza a szívéhez kapott:

- A mindenit! Fent felejtettem a pénztárcámat.

Szerafina azonnal elrendelte, hogy mindannyian térjenek vissza terep átszűrésre, bár kimondottan utált gyalogolni. Ekkor Melissza sejtelmesen a fiúra tekintve ennyit mondott:

- Menjetek fürdeni, elboldogulunk. Majd jövünk mi is.

Felmentek újra. Most már nem a fiú vitte be Melisszát az erdőbe, hanem Melissza a fiút. Az idegenvezetését sem vette többé rossz néven.