hommage á Tristan Tzara
az égen táltos íve szárnyal
prizmás szőrén megtörik a fény
s cicáz a vén csövessel
ki télen is kabátlan jár
a durva murva fölcsillámló
dörzspapír-jegén
s a táj mint nyálzó agg
átroppan magába
fölfújt koromra kötve
kéményseprő lelke száll
tetők pikkelyén
kitömött madárka
szánkázik cikk-cakkban
amíg alvóhelyet talál
borostás kováról
aranyló szikra pattan
majd habókos tüzet fakaszt
a csönd margóján túl
még zaj van
( a túszul ejtett Hold sikolt
mikor a szél letépi róla
a fellegragtapaszt)