ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- Te öcsém, ez a Pétör egyvégtében a lovakat nyúzza, egy kis leckét megérdemelne. A pajtában sincs nyugtuk tőle. Ahogy bekötöm őket, azonnal rázzák a sörényeiket, idegesek. Csodálom, hogy még nem rugdalták össze, de ez a siheder másról sem beszél, csak a lovaglásról. Félóránként hol az egyiket, hol a másikat hozza ki, felkantározza és ott az udvaron, csak úgy szőrén nyaggatja őket. Én sem nagyon örülök neki. Van más dolguk is, hadd pihenjenek. Ki húzza helyettük haza a szénásszekeret?
- Látod testvér, olyan igyekezettel próbál úgy élni, mint mi. Arra a pár hétre amit itt tölt, én nem venném el a kedvét…
- Most vagy elveszem, vagy meghozom. Lovagolni fog ám! Na, gyere Pétör, ülj fel! Úgy tartsd a lábad, ahogy tanítottalak!
Lackó, hátulról akkorát suhintott a veres ló farára, hogy az egyből vágtába kezdett. Nehezen leírható az érzés annak, aki soha nem lovagolt. Az ember úgy érzi, hogy egy a lóval. A ló sörényét és az ő haját a szél együtt fújja, ahogy ölelik a levegőt a vágta-úszásában. Így Lackó terve félresikeredett. Nem elvette, meghozta a siheder kedvét. Olyan messze túlbuzgó lovászlegénnyé nevelkedett, hogy a lovaknak alig maradt nyugodt percük az éjszakán kívül.
Jámbor állatok voltak. Csak úgy udvariasan, szolidan igyekeztek ledobni, de az a vágta olyan élményt nyújtott lónak és embernek, hogy erre nem került sor. Nincs az a ló, amelyik le ne dobná lovasát, ha akarja. Úgy látszik ez a veres és a barna nem akarták úgy igazán kicsinálni. Pedig a barnának jó oka lett volna, csak hát szegény vak volt. Az ok éppen onnan származik, hogy patkolás után, mikor nem szekérbe fogva, vagy jászol előtt álldogáltak, felszökött a hátára és hátrakurjantott.
- Én ezt most hazaviszem, a másikkal majd jöttök ti. De nincs kantár, hogy fogom irányítani?
- Csak pofozd úgy, amerre menni akarsz! - válaszolta Lackó.
Valószínűleg maga sem volt meggyőződve, hogy a ló ezt valódi irányításnak veszi. Így már a kijutás a kapun kényszerleszállással kezdődött. A vak ló, szegény alig talált ki. A kötőféket elkapva ismét a hátára szökött a kamasz, ám az állat egyenesen a patakmedernek ment. A patak tele volt hatalmas szikladarabokkal, ahol az állat biztosan lábát töri.
Barátunk leugrott, és elhűlve látta, hogy a vak ló, mit sem sejtve, patájával a part peremének egyik szikláján úgy áll, hogy egyik lába már a semmibe lóg. Nagyon megijedt. Azon igyekezett, hogy rémületét a ló meg ne érezze. Nem kis munkájába telt, hogy elhárítsa a lezuhanás veszélyét, és visszaült. De a pofozás valahogy tényleg nem működött a ló irányításának eszközeként.
A kereszteződésig ötször leugrott, visszaszökkent, hogy megmentse a lovat - meg magát is -, az összetöréstől. Minduntalan a patakmedernek indult szegény. Lógó orral vitte át az országúton, immár kötőféken, egészen hazáig. Ki is kötötte a jászol elé. Mikor a két unokatestvér meghozta a másik lovat, fájdalomdíjul megetette őket.
Gondoskodott a félóránkénti jászolba dobott szénamennyiségről és abrakról. Az ilyen gondoskodást az állatok már tényleg rosszul fogadták. Egy hét után mérte fel, hogy jobb lesz kevesebbet zargatni őket, esetleg bajuk eshet. Amikor kettejük közé bement, hol az egyik, hol a másik pofáját csapkodta, simogatta a sörényüket, azok pedig lecsapott füllel jelezték nemtetszésüket. Ezt ismerte, hallott róla, ilyenkor nagyon kell vigyázni. Rázták sörényüket, orrlikaik szinte füstöltek.
Látszólag ok nélkül habzó tajték lepte el őket. Dobogtak, toporzékoltak, helyezkedtek, szorultak egymás felé és szorították egymás közé az óvatlan legényt, akit egyszerűen betolakodónak éreztek, aki életük ritmusát megzavarva idegesíti őket.
Kijutni csak a lovak mögött lehetett. Bal kézre esett a pajta ajtaja, és bal felől állt a vak ló. Álltában az ép szemű akkorát rúgott hátra, hogy ha telibe találja, ki nem kerül elevenen. Rúgott a vak is, de már bőven a pajtán kívül volt. Pétör úgy gondolta, jó tudatni az állattal, hogy nem ijedt meg, így gyorsan felcsapta az etetőnyílásokat, a csűrből két hatalmas "vella" szénát sirített eléjük magabiztos „hoé” kiáltásokkal, s a lovak néhány napig tényleg nyugalomra leltek.