Tévedés
Tévedés
Eltűnt a zaj, az árnyék sűrűjébe ’
tenyérnyi rés nyílott az ég felé,
békesség áradt, és lelkemig érve
fonódott nyugtatón homlokom köré.
A zizzenés, nesz kvarckristály- harangja
kondulatlan csöndbe temetkezett,
kék forrás fakadt szótalan magamba,
szél-fodor borzolt, illatlehelet.
És nem volt senki, sem közel, sem távol,
magamnak tudtam minden fényteret,
és senki, aki igaztalan vádol,
és semmi ami bánt, vagy fenyeget.
A természet hordott öblös tenyerén,
hangyabolyt figyeltem időtlenül,
ők szorgalommal, elábrándozva én
ősmetronómra hangolva belül.
Órák múlhattak, pillanatnak véltem;
fönn magányos csillagkapuk nyíltak,
harmatcsepp könnyek fénylettek a réten,
amit azt est ködfátylai sírtak.
Szárnyakat bontott bennem a gondolat,
ajkamra tódult, igék születtek,
mondani kezdtem valami fontosat,
de észrevettem, nem értő füleknek…
2012. májusa
- koosán ildikó alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges