ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A szabályzat is megváltozott, korong formájú pacák fedték egyenruháját, de a kimenő az kimenő. Valahonnan szerzett egy nagy üveg whiskyt, zsebre vágta és elindult a város felé, amit olyan sokszor látott és mégis a lehető legfurcsábban hatott rá. Talán, mint egy ütött-kopott konzervdoboz, amiből rozsdás szögek állnak ki. Kihalt volt, a csaknem közlekedés nélküli hat sávos egy szál úton, szürke, még szürkébb, megint szürke, sötétkék, lila és barna sáv díszelgett, hogy az évtizedenként arra kocsikázók könnyen rátaláljanak a nekik tetszőre.
Végigsasszézott rajta, úgy tűnt mintha fedett lenne ez a nagyvárosi egy utca. Ilyen város volt ez, mind a két oldalon panelekkel, itt-ott flanelekkel. Meg-meghúzta a kimenőjére járót, ám az unalom arra késztette, hogy sok nagyon komoly kortyos tankolás után, nyomja meg magán a “vissza” gombot. A laktanyában mégis érdekesebb, mint egy hangos, csend uralta, lakatlan városban...
Ám ekkor az út kellős közepén összefutott - furcsa, de egyenruha nélküli -Tamburával. Tambura ugyanolyan kövér volt, mint negyven évvel korábban, még mindig fatörzs átmérőjű derékkal, és a katona magában nem tudta, mit kezdjen egy ilyen hosszan tartó kimenővel.
- Szevasz bajtárs pajtás! Úgy emlékszem, az elmúlt hetekben, hónapokban, években, évtizedekben nem igazán találkoztunk. Én közben szorgalmasan teljesítem a szolgálatot. Hová tűntél?
- Szabadságon vagyok. Aztán tudod hogy van, soha nem lehet tudni, hogy az elkövetkezendő néhány évszázadban mikor szakítják meg. Gyere, megmutatom, hol lakom! Ez egy egész világváros, nyolcan lakunk benne, hasonlít a szibériai elhagyott városokra, amelyekben ott laksz, ahol akarsz, csak éppen megfagysz. Na látod, nálunk a fagyás így nyár közepén kizárt. Télire van takarónk, több is! Sokkal felszereltebben élek mióta szabadságon vagyok, mint szolgálatom első felében.
- Nagy újság haver, melyikben laksz és hányadikon?
- Korábban volt egy kisebb röpgyűlés, tudniillik mindannyian a Sehol cégnél, semmit dolgozunk. Maga a város, egy utcás gigász, nyolcan vagyunk, de hidd el, jobb mint a körleten belül. Minden épület minden szobájába ledobtunk egy szalmazsákot, egyik másikban igazi matrac is van ám, és egy darab pokrócot - olyan jó pókháló vastagságút, amihez te is szokva vagy -, de a házakat nem osztottuk ki egymásnak. Odamegyünk, ahol éppen ránk esteledik, vagy ahová egy soklábú elefánt bekerget.
Gyere megmutatom hol lakom, különben ez adja a hatalmas lehetőséget a téli hőgutához, mert ha olyan kedvem van, a szomszédos szobákból begyűjtöm az összes matrac-szalmazsákot és a málló pokrócokat. Nem fogod elhinni, lehet akármilyen hideg, lucskos verítékesen ébredek. Sokszor olyan vagyok, mint... De ezt nem mondom el, tudom nem szereted a háromnyakú zsiráfokat. Nyomd az ablakra a praclidat, itt mindig, mindenkitől ujjlenyomatot veszünk. Így az eltávozáskor az én tenyerem vonalai takarják a tiédet. Nagyobb kezem van!
- Gyönyörű ez a folyosó...
- Mind egyforma.
- Mennyi egyforma ajtó...
- Igen, kérlek szépen, ez munkásszálló volt. A másik is, és az összes többi, azért ilyen egyszerű a dolgunk.
- Hát, énnekem azt hiszem mennem kéne, mert pár percem van és Lofi őrmester felhabzsol, ha nem érkezem időben. Mondd, van piskótád?
- Hogyne kérlek! Rengeteg piskóta hever itt zsákokban.
- Nagyon megkönnyebbültem, másképp nem juthattam volna vissza. Az új szabályzat szerint, piskóta táblákkal kell kikövezni a visszautat. De nem olyanokra van szükségem, mint egy sakktábla! Ezek legyenek egyszínűek.
A fatörzs benyomását keltő, hosszú ideig adogatta kimenősünknek a bemenőre szükséges táblákat.
Talán hármat, lehet négyet is, aztán egy visszanyúláskor amaz a semmibe markolt. Hátranézett és hű cimborája, hű de eltűnt... Alighanem megunta ezt a robotot, és visszament a metropolisba, de ez csak azért volt, mert ő lokálpatrióta. Lehetséges, hogy néhány éven belül, majd találkozik valamelyik lakótársával is.
A katona derékszíjához csatolta a zsákokat, és a szabályzat előírta piskótaburkolatot rakosgatta maga előtt, amikor a tizenhét centiméter átlagszélességű ösvény kellős közepén motorbúgást hallott.
Átfutott rajta a jövendősiratás, mert felismerte a marsall terepjáróját. Száguldott, csak kemény fékcsikorgással tudott az általa rakott, tökéletes piskóta autópályán úgy megállni, hogy el ne üsse. Egy magasra emelt ujjmozdulattal felinvitálta.
- Rendfokozata, közlegény?
- Al-marsall vagyok Marsall úr...
- Nem kellene önnek a körletet vikszolni, vakarni, pucolni? Esetleg dezertőr? Mutassa a kimenőcéduláját! Jaj és megint jaj! Még itt, a terepjárón lefolytatjuk a fegyelmi tárgyalást! Kénytelen leszek Pierre táborszernagyra rácsörögni, akit megkérek, hogy feszítsen bakancsának fűzőjén. Sürgősen értesítse előbb Hangos ezredest, majd Dandy hadnagyot. Ez utóbbit kérje meg illedelmesen, hogy szerelje össze a guillotine-t. Mi a rendfokozata, közlegény?
- Al-marsall vagyok, mint mondtam, marsall úr.
- Félig-meddig úgy érzem, nem bukott a dolog, de nálunk nincs kivételezés, ha én késnék, magamat is báli ruhába öltöztetném, szokványos guillotine alá küldésem előtt. Talán észrevette, mi már egy felpörgetett világban élünk. Hány éves közlegény-al-marsall?
- Hatvanöt. Szabad az ön életkorát megkérdeznem marsall úr?
- Nyolcvankilenc.
- Láthatnám a kimenőjét?
- Na de kérem, nekem nincs főnököm!
- Az előbb, még magára is érvényesnek érezte a kimenőszabdalás vádpontjának minden büntetőjogi következményét...
- Végül is, az elnök úr nyolc perccel ezelőttig engedélyezett kilépnem. Jaj, jaj és megint jaj!
- Marsall úr, szóljon ugyanazoknak, akiknek érdekemben tette, hogy kettő egymás melletti guillotine-t ácsoljanak, eszkábáljanak, meg ilyenek.
- Ronda dolog al-marsall! Igaz, az asszony már régóta mondogatja, hogy fogynom kellene, azt hogy rövidülnöm nem… De most csak így tudom megoldani. Mi az utolsó kívánsága?
- Kettő lenne. Egyik a szokványos. Minden semmiségért nyakazásra ítélt azt eszik utoljára, amit akar. A másik szorosan összefügg ezzel. Tulajdonképpen az volna az igazi utolsó kívánságom - hiszen az első az alanyi jogon jár -, hogy maga is ugyanazt kérje, mint én. Én ugyanis guillotineburgert szeretnék vacsorázni. Elmondom a receptjét. “Végy két tábla piskótát, tedd közé azt a guillotine-t, amivel le akarnak fejezni, és ha törik a fogad, ha szakad a pengetartó kötél, mindenképpen edd meg”.
- Köszönöm kolléga, jó ötletet adott. Bár nem hallottam még olyan országról, ahol két marsall lenne, de most előléptetem! Így én is, maga is társmarsallok leszünk. Ez itt a társmarsallok országa! Továbbá, jutalmul kilátásba helyezem hetven év múlva történő leszerelését. Maga engem, én magát. Áll az alku?
- Nem nézem meg az összes táskát, kedves társmarsall, de a markába csapok!