ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- kínai csan mese és Szabó Lőrinc verse nyomán –

A majomkirály, Szun Vu-kung, Közép-Kína földjén, Sze-Csuan tartományban, Csongqing városában élt egykor, történelem előtti időkben; még inkább azt mondhatnánk, hogy ő indította el a történelmet.
Szörnyű, sötét, hódító háborúkban győzte le sorban összes ellenfelét.
Évre múltak évek, évtizedek jöttek és mentek, és Szun Vu-kung sorban hódította meg szomszédjait, igázta és hajtotta fejüket járomba.
És sok hódítása, győzelme nagyra növelte énségét, az alázatnak már szikrája sem maradt a királyban.
Egy éjjel holmi ráksasza – vagy valamely más lakója a Sötétség Birodalmának – fülébe súgta, hogy közel immár a végső diadal, világoknak lesz ura, csak a szelíd, lótuszkezű Buddhát kell legyőznie.
Hajnalban elindult Szun Vu-kung, a nagy király, hogy megkeresse a Tathágatát.
Pipála-fa alatt ülve lelte föl, és szólott hozzá:
„Te, te Megvilágosodott! Nem te, én leszek a hat világnak ura; küzdj meg velem, hogy legyőzhesselek!”
A Buddha elmosolyodott, és szólt:
„Ó, Szun Vu-kung, ó, nagy Király. Én háborúskodni, birkózni, fület letépni, szemet kinyomni nem fogok, nem akarok! De elismerem követelésed jogát, légy ám te a Hat Világ ura, ha versengésben győzöl le! Tudsz-e nagyot, hatalmasat ugrani, ó király?”
„Ugrani én tudok legnagyobbat a világon!” – dicsekedett Szun.
„Tudod, ó nagy király, én meg azt vélem, hogy ha tenyeremre állsz, onnan durálod neki magad, még tenyeremből sem tudsz leugrani!” – mosolygott szelíden a padmakezű.
„Rajta, rajta!” – örült meg az egyszerű föladatnak Szun Vu-kung, a király. – „Ha le nem ugrom, maradj te a hat világ ura, de ha földet érek, veszítettél, és én leszek a Nagy Szun, minden Birodalmak és Világok Ura!”
„Legyen!” – bólintott rá a Buddha, és virágtenyerére állította Szunt.
Jelt adott, és a király nagy lendülettel ugrott, szinte szállt.
Szállt, igen szállt: hat világon röppent át.
Látta a mozdulatlan ásványok világát, látta a növényeket, melyek mozdulatra képesek.
Átröppent az állatok lókáján, és látta az emberek minden szenvedelmeit maga alatt.
Keresztül röpülte az aszúrák, a félisteni démonok világát, majd a dévákét, az istenekét is, és lehuppant az ismert világok végénél.
Öt sötét, fölmagasló kőoszlop jelezte itt a „nincstovább”-ot, öt hatalmas kőoszlop mutatta, hogy tovább világ nincsen már.
Lehuppanva töprengeni kezdett Szun: „El sem hiszi majd a virágokat lépő Buddha, hogy nem csak a kezéről ugrottam le, hanem egyenest elugrottam világok végére. Majd bizonyítékot kér tőlem, hisz olyan csalafinta. Bizonyítanom kell hát, hogy itt voltam!”
Előhúzta kardját, és hegyével bevéste a középső kőoszlopba, hogy:
„Itt járt Szun Vu-kung, a majomkirály.”
És mivel rájött a szükség ideje, a másik oszlop tövében még egyéb jelet is hagyott.
Miután túl volt mindezeken, újra nagy lendületet vett, és szállt, repült immár visszafelé: istenek, démonok, emberek, állatok, növények és holt ásványok birodalmán át, és visszahuppant a Buddha tenyerébe.
Szólt Szun Vu-kung, a nagy király:
„Virágléptű Buddha! Elérkezett az idő a csomagolásra és távozásra: eddig te uraltad, eztán én uralom a hat világokat!”
„Úgy véled király, úgy gondolod?” – mosolygott a Célját Megvalósított. – „Úgy véled, legyőztél engemet?”
„Úgy vélem éppen!” – rándította vállát a király. – „A világ végtelen végén jártam, nem hogy tenyeredről ugrottam le, hanem egyenest a világ végére szálltam. Engem illetnek a világok, miket átaljártam.”
„Úgy véled király, úgy gondolod?” – mosolygott a Célját Megvalósított. – „No, nézz csak ide!”
És fölmutatta akkor a Buddha középső ujját, és arra kérte Szunt, olvasná el, mi áll az ujjára írva.
Ott bevésve ez állt: :
„Itt járt Szun Vu-kung, a majomkirály.”
Akkor fölmutatta mutatóujját is Sziddhártha, a Buddha.
„És látod, mi van másik ujjam alatt? Tagadod-e, hogy te piszkítottál oda? És még te akarsz legyőzni engem, te, ki a tenyeremről sem voltál képes leugrani? Te akarod a hat világ fölötti uralmat? Menj, és javulj meg!”
Így szólt a virágléptű Buddha, és Szun Vu-Kung szégyenszemre ment.