A szegény vénember panaszai
- nem ciklus, csak egy vers -
Huszonhatodika van.
Nem érzem túl jól magam.
Három éve, hogy újra elvetted
lagúna-zöld szemedet,
ébenhajad, röpkezedet,
tómély tekintetedet.
Azóta ötször tán, ha láttalak,
kétszer tán beszéltünk,
Gödör-mély homályban,
együtt „koncerteztünk”,
de igazán nem vagy sehol.
Persze valahol ott vagy:
mélycsillag éjszakákban,
vagy bűzbűvös Városában
országunknak, de ettől
én nem érzem jól magam.
Eljöttél, itt voltál:
a tizedik teliholddal eltáncoltál,
csak ezüstléptű emléked maradt.
De, tudod Lalagé, eltántorult kedves,
boldogságoddal örül a lelkem, hisz
mindig, mindenben csak így akartam,
kívántam néked, csak ezért próbálkoztam.
Bocsáss meg, hogy nem tehettem -
nem én tehettem - szépmívűvé
léted.
Most elképzelhetem, ahogy más mellett alszol,
mellette ébredsz, jó szójátékokat játszol,
mégsem fáj a lelkem. Csak szemem és
halántékom dobog, és remeg a belem,
és alig-élőnek látszom.
Így van ez: minden jobb lesz
mintegy varázsszóra. Nekem
éjfélre, neked délre jár az óra.
Huszonhatodika van.
Nem érzem jól magam.
Hiányod fájdalma fizikai.
Minden izomköteg, idegszál
külön-külön, s egybe’ fáj,
ereim szűkölnek.
Ostoba én: csak várok, állva,
ülve, élve, halva itt vagyok.
„Örök maradás, fausti pillanat:
fényéve már, hogy nem láttalak…”*
*idézet Víg Mihálytól
- Kavyamitra Maróti György alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges