szavak nélkül
minden este lerombollak és megfogadom
végérvényesen elfelejtelek.
reggel mégis ott fekszel, szavak nélkül
csak a szememben. mint valami
örvény-õrület. aztán tompa leszek,
felkelek és ugyanúgy csinálok mindent
mint tegnap.
viszem tovább
a megszokás lidérceit. ilyenkor fázom és
csak kínlódom és annyira megfakulok
hogy már lélegezni sem bírok.
mert állandóan ott vagy,
ott egészen bent,
mint egy betolakodó.
aztán rájövök, hogy minden
egészen fordítva van.
mert te sosem kérted, hogy legyek.
én pedig mindig valami ilyennek
képzeltem magam.
és újra február tizenhatodika van.
és az a megbocsájthatatlan örök idõ.
belém feszülsz és lassan hinni kezdem
hogy tényleg van valami sorsszerû ebben.
mert nem lehet véletlen, hogy pont te vagy
az a megmagyarázhatatlan izgalom,
ami mindent felborít bennem.
/2007. november./
- zsófi alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges