ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Láttad? Felemelkedett, majd visszaesett. Óh, mekkorát dobbant ez a picike! Mintha tett volna egy fordulatot saját tengelye körül. Talán mosolyog is, majd hatalmas vigyor ül ki az arcára. Az arcára? Van neki arca? Az arcon kell legyen szem. Ezek szerint lát? Lát engem? Válaszol: dobban.

Felel, gondolkodik. Szóval ebben a kis érzelemzsákban tartózkodik egy agy is? Vajon mit tudhat még? Rólam, az érzelmeimről? Végig tudja gondolni, hogy mi lenne a helyesebb? Szóval, ha rá hallgatok, az eszemre is? És ha sír a szemem, akkor az övé is? Ha nekem fáj, neki is? Beszélni tud? Nem, azt nem tudhat. Különben rég nem kérdésekben merülnének fel bennem ezek a dolgok, hanem tényként közölném. Ha tudna beszélni, már elmondott volna mindent. Vagy mégsem? Itt hagyna kétségek közt, hogy magam jöjjek rá létezésének fontosságára? Hisz' tudom, hogy nélküle semmi lennék. Ha egyáltalán mondana valamit, hogyan hallanám meg? Dobban, egyfolytában dobog. Jelezni akar nekem ezzel valamit, vagy a feladata miatt teszi? Értem már. Szükségem van a vérre, a dobogással pumpálja a vért, ezzel akarja elmondani, hogy ő szeret bennem élni. Ez azt jelenti, hogy engem is szeret? Más nem lehet a megoldás. Vannak érzései. Mit szerethet bennem? Én állandóan csak kínzom őt, minden apróságtól úgy érzem, nem kellene, hogy dobogjon. Ő mégis dobog. Egyszer bele fog fáradni. Egyszer abbahagyja a jelzés küldését. Nem csodálkoznék rajta. Magam sem tudom, mennyiszer éreztettem vele, hogy nem kell, nélküle minden sokkal könnyebb lenne. Érzi, mit érzek. Érzem, amit érez. Néha annyi gyűlöletet címzek neki, mégis felfoghatatlan, hogy miért kapok tőle vissza még több szeretet, s legfőképpen élniakarást.
Ultrahangon keresztül látom őt, s mintha csillogna a szeme. Tudja, hogy nézem, tudja, hogy elbűvöl, s hogy akármeddig tudnám bámulni, figyelni a mosolyát, a szemét, s még a száját is, hátha mond valamit. Hiába él bennem, sokszor érzem azt, hogy nem tartozik a részemmé, legalábbis szeretném, hogy ne tartozzon. Mégis szükségem van rá életem minden percében. Minden pillanatnyi utálat ellenére nem akarok elszakadni tőle. Életem nélküle egy jeges tóra hasonlítana, de vele valamiért a tengerparton érzem magam. Talán Nagy- Britannia a megfelelő helyszín. Ritkán süt a nap, s van meleg, általánosabb az, ha esik az eső, s langyos a levegő. Mégis nekem ő kell, így. Minden szenvedéssel és szenvedéllyel együtt. Tudom, hogy tudja. Szóval most a képembe röhög, mivel tudatában van annak, hogy nélküle még a senkinél is kevesebb lennék, nem is léteznék. Így megengedem, hogy kinevessen. Válaszol minden kérdésemre, dobban. S annyit üzen - halkan suttogja bele vérembe, mely ettől elkezd pezsegni-, hogy míg én kérdezek, ő feleletet fog adni. Amíg lesz kérdésem a világ felé, ő vígan fog dobbanni.
Csak szeretné, ha eljutna a csöppnyi agyacskámba is az a tény, hogy mielőtt ő megszakadna, én belehalok a fájdalmaimba. Arra kér, hogy ne féltsem annyira, mint most. Rámosolygok, s rögtön egy vékonyka hang tesz fel nekem kérdéseket.

Ő az, a szívem...