Szíve helyén
Nézem József Attilát a falon,
háttal áll, egyszerű fakeretben,
gyors-akvarell technika,
időfakított, elmosódott emberalak,
balra néz, tekintetét ottfelejti
egy pontosíthatatlan ponton,
nem mozdul, kivár, majd lassan
hátranéz, szemében
valami nehezen kifejezhető,
mint aki döntő tettre készül,
mint aki utolsó szavaiért menekül:
„Ha később jönnék…”,
szíve helyén kezdődő vonatcsörömpölés,
ezt a részt kivágom,
rontott kép, de nem dobom el.
Hangok, mozdulatok,
beállítások újra, újra:
szemszögháború,
valóságfoszlányok, képzelet
összefércelte fogalomképek,
a legsikerültebbeket fénymásolás után
pasztellesítem.
Nézek ki a szárszói állomás ablakán,
József Attila jön felém,
mosolygós arc, homlokközépen és orrtőből lefelé,
kétoldalt a bajuszig, mély árok,
behavazott háttér,
bizonytalan hóesés, távolabb
lángoló síndarab,
a helyváltoztatás változataiban
bemozdult a kép, életlen,
sztornó, eldobom.
József Attila elsiet az álló
tehervonat-szerelvény felé,
a síneken menne át,
maga sem érti, sürgetést érez,
szavak villannak: „Holnap Borbála-nap, anyám…”,
hirtelen eltorzult,
eszelős kifejezést ölt arca,
a rajzvonás belefagy kezem mozdulatába,
dobom az egész rajzot, tervet.
Ha közelebb jött volna,
ha szemembe néz,
ha úgy vesz észre, ahogy mindig várom
másoktól, ha int, ha…,
de menekült a világból,
búcsúleveleket dobott a nyitott
vagonokba, majd leguggolt a hóba,
bújt a kerekek alá,
csörömpölve meglódult a szerelvény,
ez is befejezhetetlen, vázlat,
mert versei utánanyúlnak, kihúzzák
a végzet alól, újra meg újra.
- Dudás Sándor alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges