Szélre
Kivénhedt, megkopott vackára már
mivégre hord az ember annyi lázat,
tántorgó csendbe félemlített házak
jég homlokán megszégyenül a nyár.
Fakó, repülni képtelen madár
a lélek tollain rekedt varázslat,
sietve még lilára mázolt vázlat,
vászonra dermedt álom lesz a táj.
Párnára dicstelen hanyatló árkok
szűk mélyein rekedt kopott zarándok
nyakára fényes láncot üt a kor,
világba mártott rongy ecset, ha még ken,
híg akvarellbe fut az utcavégen,
s fáradt szemünkre egyre hull a por.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges