ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(A negyedik rész foglalata: dél-délnyugat felé halad a három család karavánja, már az oszmán-török birodalom még megmaradt területein. Csakhogy a vegyes karaván tagjait együtt, egymás társaságában sehol nem látják szívesen, vándorolnak hát egyre tovább. Két új utas csatlakozik hozzájuk: a szerelem, mely születik a török-magyar Demirhám és a cigány-magyar ifjú, Káló között, meg a halál, mely lesújtja a zsidó család Ábnerét, a nagyapát, Efráim atyját. A zsidó család aztán szőnyegbe csavarva viszi magával a balzsamozott testet, Kóhén Ábner elcsöndesedett, gyógyult testét, hogy őseik földjében temessék majd el.
És mennek, mennek tovább dél-délnyugatnak, számkivetve, számon kívül…)

Most hát így állt a karaván: elől, a legszebb szekéren utazott Efráim és Maska; Dína és Abbot, hol a ponyva alatt, hol apjuk mellett a bakon zötykölődtek; és hát persze ott utazott az, ami az öreg Ábnerből e világon megmaradt.
Középütt zörgölődött Ali szekere, melyen Éván, Demirhámon és Abonyon kívül Ali anyjának csontjai és a szép szerelem utazott egyre délebbre. A sort a legnépesebb szekér zárta, a Jánosé. Ezen a szekéren halott nem volt, annál inkább lángolt a szerelem itt is; a mondottakon kívül még Vorzsa, Káló, Tontos, Tilta és Anica haladtak valamely nem ismert, nem tudott haza felé.
 
Amikor a század utolsó harmadában Ozmán népét kívülebrudalták a magyar határon, sok országlakó (még a műveltebbek közül is) vélte, hogy a törököket végleg elrekesztették Európától Boszporuszon túli hazájukba.
Most, hogy az utazók hatalmas földeket jártak be, tikkasztó napsütésben, hirtelen támadt nyári zivatarokban; tiszta kék égboltozat alatt, vagy tornyosuló felhők mezőkön átúszó árnyékában, kezdték megérteni, hogy az ottomán birodalom hatalmasabb, mint gondolták volna.
Tartományokon, országokon utaztak át, és mindenhol a török szó járta leginkább. Keveredett ugyan helyi szavakkal, oláh, magyar, szerb még német szóval is olykor, de azért török volt a világ még mindig és mindenütt.
Rá kellett hát jönniük, hogy a Birodalom még mindig nagy, sőt óriási, hogy sokáig kell menniük, hogy más földekre, más világokba érkezzenek.
Közben az út javaikat is emésztette: lassan adogatták el értékeiket, fogyatkozott mindhárom szekéren a még mozdítható, eladható tárgy, érték, családi emlék.
Próbáltak persze alkalmi munkát találni, de elég hamar kiderült, hogy sem Ali, sem Efráim lényegében nem ért semmihez a kereskedésen kívül. Bármit, bármilyen munkát – mezőgazdaságit, de kőnek kőre rakását, kések élezését, üstök foltozását, lovak ápolását – csak János tudott vállalni. Ő és nagy fia Káló szerzett időről-időre valami munkát, s azért valamennyi élelmiszerre váltható pénzt.
János viszont megállapodott Vorzsával, hogy mindig minden bevételt háromfelé osztanak, és juttatnak a másik két családnak is egy-egy részt.
Így éltek országok hosszú és széles útjain.

 Valahol Kulata után egy kicsiny falu korcsmájának udvarán egy terebélyes fa alatt ültek a férfiak, és iszogatták csekély mennyiségű borukat.
Már sok falut, sok várost, sok tanyát hagytak maguk mögött: emitt a zsidó család, amott a török telepedhetett volna le, mert szívélyesen marasztalták őket; de Kuru Jánost és családját sehol sem látták szívesen.
Azaz hogy: tessék-lássék elfogadták őket, míg apróbb vagy kevésbé apró munkákat elvégeztek, de aztán… Az ország útján tágasabb!
Ők meg már úgy összenőttek, családi szálaik úgy összegubbadtak, hogy sem a zsidó, sem a muszlim család maradni nem akart a cigányok nélkül.
János mélyen nézett poharába, aztán azt mondta: „Hát le phrala – ha nem sért titeket ez a hívás, me phenav – azt mondom nektek: váljunk el! Ti bárhol letelepedhettek errefelé, de az világos, hogy miattunk nem maradhattok ti sem.”
Kortyolt egy megfontoltat, a másik kettő egyelőre választalanul hallgatta: „Nektek” – folytatta Kuru János – „mindenfelé vannak sorsosaitok: olyasfélék, akik letelepedtek, földet művelnek vagy kereskednek; házakban laknak. Úgy látom, úgy gondolom” – fordult Ali felé -, „ti törökök nem szeretitek valami nagyon a zsidókat sem, de azért megtűritek őket mindenfelé a hazátokban. Na. És ti zsidók is élhettek mindenütt errefelé, nem úgy, mint Solymáron, noha biztosan nem fogtok összecsókolózni a törökkel…”
Nagyot sóhajtott, aztán folytatta: „De a mi cigányországunk, az az India, hej! vagy nagyon messze van, vagy nincs is nekünk hazánk, nem is volt talán soha; lényeg csak, hogy mi nem kellünk senkinek: se töröknek, se magyarnak, se szerbnek, se zsidónak…”
Hallgattak mindhárman, egy korty bor erejéig hallgattak.
Efráim jobb keze mutatóujjával a tölgyfaasztal mintázatát követte végig maga előtt, aztán kifújta a levegőt, és így adta a választ: „Azt mondják a mi véneink, hogy aki közülünk egy valakin segít, az egész népünket segíti meg. Te, János, jó ember vagy, hiába, hogy lenézett nemzetség sarja vagy, és sokszor segítettél rajtunk: gondolom, Ali barátom nevében is mondhatom ezt. Hogyan gondolod, hogy nem együtt megyünk tovább, ha kell, a világ és az idők végeztéig, vagy amíg nem találunk olyan helyet, ahol mindannyian megtelepedhetünk, dolgozhatunk, eltarthatjuk családjainkat? Mit gondolsz te mirólunk?”
Csönd, sok ki nem mondott szóval terhelt csönd ereszkedett a kocsma kertjére valahonnan az égből, és azon túl nem beszéltek többet az elválásról.
Még Talát Ali bólintott rá nagyot a mondottakra, avval vége lett.

Larisa környékén figyeltek föl arra, hogy alaposan megváltozott körülöttük az emberek nyelve; törökből még itt is akadt sok, de a legrégibb lakók már valami ismeretlen nyelvet beszéltek. Efráim eszmélt leghamarabb arra, hogy már biztosan a görögök földjén járnak. Görögök földjén, de még mindig az ottomán birodalomban.
Larisa határában két nagy temetőt láttak: egy keresztényt és egy zsidót.
Efráim visszafordította ekhós szekerét, és megkereste a város rabbiját.
Salommal köszöntötte az öreg rabbit, és kertelés nélkül tudakolta, mennyibe kerül egy temetés a zsidó temetőben.
Borsos, nagy ár volt, de Efráim gondolkodás nélkül tette a rabbi asztalára utolsó piasztereit. Már eddigre megértette, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob földjére soha ő eljutni nem fog, atyja hamvai nem az ősök földjében fognak nyugodni.
Hadd maradjon hát – legalább itt - Kóhén Ábner, itt, a larisai zsidó temető öreg terebintusfái alatt: és így is történt.

Patraksz a kis görög városkák legkisebbike: így van. Szív alakú kis félszigeten épült, melyet keskeny földnyelv köt a szárazföldhöz, már mikor köti.
Északról, keletről és délről kis hegy - vagy nagyobbacska domb - veszi félkaréjban körül, kinek-kinek tetszése szerint.
Görög lakói ugyan következetesen hegynek mondják ama dombot, de hát ismerjük a délszaki emberek túlzásra való hajlamát.
Már az is eredmény, hogy nem hegységnek mondják…

Patrakszba két út vezet: kelet felől a tengerparthoz érkezik az egyik, északról meg a Városkába a másik. De kifelé vagy tovább vezető út egy sincs Patrakszból.
Mögötte a szárazföld távoli nagyvárosai, előtte a lélegző-létező Tenger, azon túl a semmi.
A szív alakú félszigetecske keleti öblében sorakoznak a halászbárkák; délidőn álmodozva ringanak, hajnalban és alkonyattájt megélénkülve indulnak a Tengerre.
Az öböltől észak felé lankásan emelkedik a félsziget, és ott fehérlik a város: ötven legfeljebb hatvan házikó egymáshoz tapasztva - mint a fecskék fészkei az ereszek alatt -, s mindig hófehérre meszelve.
Bármilyen szegények is legyenek az itt lakó görögök, a házakat minden tavaszon frissen meszelik, erre kell pénznek jutnia.
Csönd és az emberek álomszerű, lassú mozdulatai: ezek Patraksz legfőbb jellemzői. Errefelé semmi sem sürgős, errefelé mindennek rendelt ideje van, errefelé senkit sem szorongat bármi elintézetlen ügy.
Patraksz oly kicsiny, oly jelentéktelen, hogy az oszmán birodalom nem tartotta fontosnak helyőrséget telepíteni ide, vagy akár csak telepeseket küldeni. Ezért Patrakszban görögök élnek csak, az őslakók. Más idegen sem él errefelé.

Vándoraink a patrakszi dombhoz érnek, kétszáznegyven napi utazás múltán. Október tizenötödik napja, kedd van. Odahaza, Solymáron, már hűvös szelek nyargalásznak a domboldalon, két-háromnaponként hideg eső dobol a háztetőkön, pincékben forr a must, a szőlőtőkék gyümölcsterhüktől megszabadítottan, csupaszon álldogálnak. Itt ragyogón és melegen süt a nap, semmi jele az ősznek, itt talán sosem ér véget a nyár.
A kis szekérkaraván a keletről kígyózó úton jött, és ért oda, ahol az út elfogyott, mert a domb vagy hegy ott emelkedett. Megálltak, és fülelni kezdtek, mert a domb mögül egyenletes mormogás vagy még inkább lélegzéshez hasonló hang hallatszott. A férfiak egymásra néztek, aztán a lovak közé dobták az istrángot, és lekászálódtak a bakról.
Néhány kérdőmondatot vetettek egymásnak, de kiderült, hogy egyikük sem tud válaszolni, hát nekivágtak a lejtőnek gyalogosan. Mögöttük asszonyaik, az ifjak meg a gyerekek.
Ahogy haladtak előre úgy erősödött a rejtélyes hang, s mikor már majdnem a tetőre buktak át, akkor már határozottan harsányan hallatszott.
És meglátták.

Ameddig a szemhatár húzódott, hatalmas kékség terült a lábuk elé-alá.
Balra egy kisváros házai merültek a nagy kékségbe, aztán - kikászálódva abból - futottak föl a dombhátra.
Mindannyian a dombtetőn álltak már, és föl nem tett kérdésre vártak választ.
A legműveltebb – Efráim - végre észbevette mindazt, amit valaha hallott a világról, s kibökte: „Ez a Tenger! Ez a végtelen kék víz, a Tenger. Nézzük meg közelébbről…”

Leghamarabb az ifjak meg a gyerekek fogadták meg szavát, és harsány üdvrivalgással csúsztak, gurultak majd meg föltápászkodva újra, futottak a nagy Kék felé.

A fölnőttek megfontolt léptekkel, de követték az ifjúságot.

Kisvártatva ott álltak a vízparton, majd leültek, és szótlanul nézték a Tengert.
Eltelt egy kicsiny idő, aztán azt mondta Efráim: „Hát barátaim, elfogytak az utak… Az ismert világ végére értünk, mögöttünk a megtett út, előttünk az ismeretlen semmi. És nem kellettünk, nem kellünk mi együttesen sehol.”
Kicsit eltöprengett, aztán hozzárakta: „És nem is fogunk kelleni sehol. Velünk nem akar számolni a világ. Kívül vagyunk!”
János akkor azt kérdezte: „Akkor, most mit csináljunk?”
„Én” – húzta ki derekát Efráim – „mindenesetre belemártom a lábam a vízbe, mert már igen égeti a piszok…”
Lehúzta bocskorát, a másik kettő utánacsinálta; leültek a víz szélére, és a finom homokba meg a vízbe merítették lábaikat.
Ez jó volt.
Langyos és finom volt a víz is, a homok is.
Csöndben ültek, nézték a láthatárt, ahol ég és víz egybeért, és nézték egymásnak a tengerbe merülő lábát.
Ali törte meg a csöndet: „És most? Hová?”
Efráim mély levegőt vett, úgy adta a választ: „Sehová!”

*** *** ***

Mármost, Nyájas Olvasó, ki mindezidáig türelmesen ballagtál vándoraink szekérkaravánjának nyomában az országok hosszú és kanyargós útjain, bizonyára azt kérdezed: „És?.. És azután?…”
Én pedig, e történet hű krónikása, tanácstalanul vonom meg vállam: nincs azután.
Hőseink története itt beléoldódik a tenger kékjébe, az alkonyi nap aranyvörösébe, beléhullik az idők kútjának mélységébe.

Persze találgathatnék; akár füllenthetnék is.

Mondhatnám, hogy Káló és Demirhám valamelyik leszármazottja ma is minden hajnalban bárkára száll, és kihajózik Patraksz kikötőjéből, hogy hálóját kivetve megdézsmálja a Tenger kincseit.

Mondhatnám, hogy előbb-utóbb rájöttek: mégsem az ismert világ végére jutottak, és sok-sok évvel később a kis Anica unokája elhajózott Amerikába, és aztán ott élt Manhatten kőrengetegében.

Mondhatnám, hogy a Kóhén-család maradványát korommá és hamuvá változtatta át Mauthausen egészen elégő tűzáldozata.
De mindezt én nem tudom, nem tudhatom.

Csak azt ne feledjük, hogy tizenöt ember egyszer, egy pünkösdi hétfőn –hajnalban - számon kívül került, és aztán úgy is maradt mindvégig: számon kívül…