ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(A harmadik rész foglalata: útnak indul hát a három család, hogy megkeressék „őshazájukat", új otthonukat, ahol – vélik – nem lesznek számon kívül tartva….)

Két új utas érkezik: a szerelem és a halál

Zenta után már az ottomán birodalomban jártak, Ali gyakran köszöngetett be honfitársai házaiba; az itteni, szelíd törökök pedig be-behívták egy pohár borra meg rakira, valami harapnivalóra, meg hogy kikérdezzék őt sorsukról. Valahányszor meghallották történetét, szívélyesen marasztalták, mondván: itt megtelepedhetnek. Olcsó pénzért juthat telekhez, sőt akár üres házhoz is.
Ám valahányszor arra fordult a szó, hogy a másik két család is maradhatna, a jó törökök bezárták mosolyukat, begombolták lajbijukat, és kijelentették: sem zsidók, sem cigányok nem lakhatnak errefelé. Cigányok – vélték – különösképpen nem.
Másrészt Talát Ali amúgy is tele volt kételyekkel, amikor estéről estére meghányta-vetette a maradást Évával a feleségével: és mindahányszor arra jutottak, hogy rövidesen Bécs úgyis kiebrudalja népüket innen is, és akkor ugyanúgy lesz, mint Solymáron volt; akkor meg minek kéne maradniuk? Csak hogy rövidesen újra szedhessék sátorfájukat?
Még odébb aztán sátoros cigányokkal is találkoztak, akik gurgulázva szinte gurultak a nevetéstől, amikor azt hallották Jánostól, hogy a messzi őshazába akar jutni, s inkább arra biztatták, hogy csatlakozzon hozzájuk, mert errefelé a cigányság le nem telepedhet: se kertet nem áshat föl magának, se házikót nem építhet, ha mégannyira kicsit is, amiről János mesélt.
Kuru János viszont sehogy sem akart vándorló cigánnyá alacsonyodni: nagy lecsúszás lett volna az.
Hát csak mentek, mentek tovább, elmentek még délebbre, mintha a vándorló madarak útját követték volna.
Péterváradon meg úgy volt, hogy nagyszámú zsidó közösség élt, és Efráim bekopogott a rabbi házába, hogy megtudakolja, hogyan is juthat hát el ősei földjére, Izraelbe, Jeruzsálem vagy Betlehem közelébe?
„Testvérem” – nézett kicsit szánakozva a rabbi -, „nincs Izrael országa, hisz tudnod kell, ha a mi fajunkhoz tartozol. A mi zsinagógai naptárunk szerinti 3830. év áv havának 9. napján Róma seregei földúlták Jeruzsálemet, fölégették Salamon templomát. Népünket szétszórták a világban. A szent város arabok meg gójok rabságában vergődik azóta, zsidók nem laknak ott.”
Tudta ezt, hogyne tudta volna Kóhén Efráim: minden évben megtartotta a gyászhetet áv havában, most mégis azt felelte, hogy az nem lehet: csak maradtak ott Ábrahám, Izsák és Jákob népéből, de a rabbi újfent biztosította, hogy téved.
„De” – fűzte hozzá –„maradjatok itt családoddal! Ládd, felénk sok zsidó él, békességben a többi népekkel: magyarokkal, törökökkel, szerbekkel. Lakik itt mindenféle, és Bécs igen messze van, Kollonichnak errefelé nincs szava.”
Csakhogy… csakhogy a cigánycsaládra itt sem volt szükség, ezt a rabbi kereken megmondta: álltak hát odébb.
 
Holdfénytelen, de szikrázóan csillagfényes éjszaka volt; úgy sziporkáztak, ragyogtak a csillagok, hogy szinte világosságba borították az eget és földet. De a szép török lány sötét szemeinek ragyogása túlvilágította minden csillagok fényét: Káló legalább így látta, mikor hátát a szekér oldalának vetve, azt mondta:
„Furcsa neved van neked: Demirhám…” – szinte kóstolgatta a lány nevét. -  „Miféle név ez?”
„Török.” – válaszolta vállát vonva a lányka.
„Török? Azt mér’?”
„Mert én félig török vagyok, azért.”
Káló ezen erősen elgondolkodott, aztán – mikor megrágta – mondta:
„Hogy lehetsz te török Magyarországban?”
„Hát te?” – vágta vissza Demirhám logikusan – „Te hogy lehetsz cigány Magyarországban?”
„Az semmi, cigányok mindenfelé vannak. Muro dad mindig így mondja: az ördög cigányokat szarik… De török? Hát nem törökföldön élnek a törökök?”
Demirhám kicsit eltöprengett, aztán azt felelte, hogy nemrégen még Magyarország is Törökország volt, és az apja aztán onnan maradt, mikor a törökök elűzettek.
„De anyám az igazi magyar, így lettem én ilyen féltörök, félmagyar.”
Most Kálón volt a gondolat sora, de amint megszólalt, kiderült, hogy ő bizony nem a lány különös keverékszármazásán gondolkodott, hanem valami egészen máson.
„Aztán…aztán lehet-e török asszony cigányember felesége, te Demirhám? Mit tudsz erről?”
„Nem lehet!” – hűtötte a lány Káló felizzását.
„Már mér’ ne lehetne?” – próbált már jó előre vitatkozni a fiú. – „Mér’ ne?”
„Mert a cigányok gyaur kutyák, nem az egy igaz Istent hiszik.”
Káló, mintha véletlenül történne, megérintette a lány kezét, aztán – mert tiltakozásba nem ütközött – meg is fogta azt a karcsúszép kezecskét.
Úgy adta a választ:
„Én az egy igaz Istent hiszem: hiszek az Atyában, a Fiúban meg a Szentlélekben.”
Demirhám fölsóhajtott, de a kezét nem vonta el. Nem magyarázta el a fiúnak, hogy hisz épp ez az ő téves gondolata, mert az Atya nem a jóságos Allah – legyen áldott mindenkor a neve.
Annyit súgott csak halkan:
„De én csak félig vagyok török, ahogy mondtam…”
Káló megértette, mire céloz a lány, s akkor újrakérdezte:
„Lennél a feleségem, te Demirhám?”
S mielőtt a fiú szája a szájához ért volna, a lányka bólintott, de mert nem volt biztos benne, hogy a fiú látja a sötét éjben bólintását, lágyan Káló szájába suttogta:
„Igen…”
 
Kóhén Ábner – az agg – már Szeged táján is szörnyen köhögött, és a köhögés, az asztmatikus, szörnyű köhögés oly igen legyengítette, hogy szinte ki sem szállt az ekhós-szekérből. Naphosszat feküdt az árnyékban, holott sötét volt ott, meg bűz.
Odakint egyre ragyogóbbá vált a nyár – június hava a végét járta, beköszöntött a szép július, a nyári tammúz hónap derekán járt a naptár.
Ábner, ha épp nem köhögött ugatva, akkor zsémbeskedett. Sértik a szombatnapi tilalmat, állandóan sértik, hisz péntek napszállatkor sem állnak meg soha, csak utaznak, noha megmondták az Írástudók, hogy szombaton utazni nagy bűn.
Az étkezési parancsokat sem tartották már: péntek este nem ültek terített asztalhoz, azt ették gyakran, amit a többiek: még jó, hogy a szörnyű disznóhúst csak nem zabálták…
Így, Ábner nagyapa így zúgolódott.
Így, míg nem tamúz havának huszonharmadik napján, estefelé szörnyű köhögés tépte, rázta meg gyönge testét, és amint az abbamaradt, Kóhén Ábner nem zsörtölődött többé…
Kisvártatva előkerült Efráim a szekér sötét öléből, ránézett a kint várakozókra, s azt motyogta:
„Báruch hásém hámevorach leolám váed…”
Aztán gépiesen tovább hasította ingének nyakkivágását, de csak amúgy jelképesen, majd térdre vetette magát, fölmarkolta a föld porát, és fejére hintette.
Testét előre-hátra hajtva ütemesen ringani kezdett, s rákezdte:
„Jitgádál vejitkádás seméh…rábá beálmá di verá…” – kántálta töredelmes lélekkel és jámbor megadással az árvák Káddisát, belenyugodva Isten akaratába egyben megszentelve Isten nagy nevét.
A többiek kicsit távolabb a földre telepedtek, s igyekeztek Efráim komor hangulatát átvenni.  Éva, Vorzsa és Maska szorosan egymás mellé ültek, szinte összeért válluk és lelkük a rájuk nehezedő közös szomorúságban.
Káló meg Demirhám mellé ült, s a lány kezét fogva nézte a gyötrődő férfit a kör közepén.
A kicsik persze érzéketlenek voltak az efféle nekikeseredésekre, de nem is szólta meg érte őket senki, hogy továbbra is föl-alá szaladgáltak. Abbot Tontost kergette, Dína Anicával kiforgóst játszott. Abbot és Tilta meg csak úgy futkostak: el az útig, aztán vissza a többiekhez.
Eltelt egy fertályóra, Efráim elsuttogta, hogy „vejitálé vejithálál seméh dekudsá”, aztán föltápászkodott, s odaült a többiekhez.
„Elvisszük a testet magunkkal. Ősei földjében kell nyugodnia, nem itt.”
A másik két férfi rábólintott, értették.
Így hát reggel szőnyegbe csavarva vitték magukkal a balzsamozott testet, Kóhén Ábner elcsöndesedett, gyógyult testét.
És mentek, mentek, elmentek…

- folytatódik -