ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(A második rész foglalata: Thury Gábor uram tehát Budára utazik, közben mi megismerkedünk Kollonich Lipót érsekkel, császári megbízottal, és szörnyűséges nézeteivel.
” "Én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá, érti-e kegyelmed?" 
Majláth buda-pest-pilisi főbíró pedig utasításba adja, hogy Solymárról is – legkésőbb pünkösdig – ki kell ebrudalni a zsidókat, cigányokat, török muszlimokat.)
*** *** ***
Jókor reggel - ez már az utolsó nem ünnepi reggel volt ezen az ünnepi héten - Thury uram a Kóhénék tornácán pálinkázgatott, és óvatos lassúsággal, kíméletesen, de mégis világosan csepegtette Efraim lelkébe a helyzetet. Közben a korán nyíló virágokat nézte Kóhén kertjében, és átfutott agyán: kié lesz mindez?
„Kedden” – mondta lassan görgetve – , „…kedden, az ünnep múltával a rendeletet ki kell hirdetnem. Azután, hisz sejtheted barátom és barátom fia: megjönnek a sáskák, a siserehad, és már csak általuk szabott áron adhatsz el bármit. Ezért szólok neked időben: ha már nincs mit változtatni – márpedig nincs mit -, hát úgy adogasd el mindenedet, hogy te szabd az árat. Míg megérkeznek a sakálok, tán csak lesz egy heted. Ha az megvan, még marad időd némi kereskedésre pünkösdig, hétszer hét napod marad. Hát így gondolkodj!”
Efráim fölsóhajtott: „De mélyre süllyedtünk!”
Thury elgondolkodott, aztán bólintva adta a választ: „Mélyre. És nem ez a mélye még…”
„Micsoda gondolkodás az? A magunk jólétét a más rovásán hizlalni, a magunk hibáját a szomszédban keresni? Keresztényi tán?”
A beszélgetés útja megint Thury lába elé került, hát lassan, nehézkesen megindult rajta.
„Nem barátom, nem sok köze van ennek Krisztus-urunk hitéhez. Ahhoz sem, de még a te hitedhez sem barátom, aki tulajdonképp istengyilkos nép fia vagy.”
Felhajtotta a pálinkát, szedelőzködni kezdett, akkor kitört Efráimból a kérdés: „De te barátom és apámnak barátja, te végrehajtod a rendeletet, ugye?”
„Én…végrehajtom.” – mondta halkan Thury bíró. „Na és te, te Efráim! Te mit tennél a helyemben?”
Kóhén Efráim lehajtotta a fejét, mert nem tudta a választ. De hát erre a kérdésre nem tudta senki a választ, már jó ezerhatszáz éve senki sem tudta a választ.
A bíró kifelé indult az udvarból, a zsidó férfinek fojtogató gombóc akadt a torkán, úgy érezte, belehal, ha rá nem kérdez a sötétlő jövő méhére:
„Pogromok…pogromok lesznek-e?”
Thury korát meghazudtolva sebesen fordult, megnézte magának a reszketőt, s jól értette: nem magáért reszket ez itt, hanem feleségéért, gyermekeiért, agg apjáért, sorstársaiért.
Nyugtatólag, szavával simogatva a másik lelkét mondta: „Hát nálam nem! Amíg én vagyok itt a bíró, a mi községünkben semmi ilyesmi nem lesz!”
„És másutt?”
„Másutt…” – vont vállat Thury – „Másutt… mi gondom avval?”
És kiment a kapun.
Kóhén Efráim viszont ott maradt, úgy maradt, úgy maradt, egészen napszálltáig. Napszállatkor beállt a szombat, a pészach szombatja, akkor hát bement a házba, kezet csókolt a tiszteletreméltó Ábner atyjának, megölelte Maskát, szép, ifjú hitvesét, megölelte Dínát és Abbotot, szép kedves gyermekeit, aztán megtörte a maceszt: ötfelé törte.
Kisvártatva meggondolta magát, a sajátját még egyszer kétfelé törte, de semminő kérdésre nem mondta: miért vagy kiért az a senkiért darab…

Amint a zsidók pészachi szombatja kiment, Efráim elhívta magához Alit és Kuru Jánost.
Igaz, a keresztények ünnepe meg épp akkor kezdődött, de hát egyrészt nem sok veszíteni való idő volt, másrészt a gójok korántsem veszik oly komolyan az ünnepet: ott van az az írásokban, hogy szombatnapon ne időzz semmilyen napi ügyekben, és igaz zsidó semmit nem is tesz olyat, ami nem a Magasztosnak szentelt, szombat napnyugovásig.
A keresztények azt nem veszik oly szigorúan.
És most ültek az Efráim asztala körül, mint akikre rászakadt az ég, mint akiket letarolt a vihar, megfagyasztott a jég. És hallgattak, mert mit is lehetett volna szólni a Kóhén fölvilágosításai után?
Aztán megittak egymás után három pohár édes bort, s kezdett valami terv fölsejleni.
Hogy mindőjüknek van holmi hazája, kinek távolabb, mesés tájakon is túl, kinek közelébb, kézzel jól elérhető távolságban.
Legkevesebbet erről a Kuru János tudott: hol Perzsiáról meséltek neki purde korában, hol Indiáról, amely ország tán nincs is, csak vénapja találta ki, de ha van is: ki tudja azt, hogyan és merre van?
Ajjaj papo, tűzrevaló: inkább a hazavezető irányt mutattad, hagytad  volna rám, mint a meséket!
Hanem azért Ali meg a zsidó úr is csak vigasztalták őt avval, hogy ma már jól tudható az út az indiák felé, nem kell mesére hagyatkozni, majd megmutatják ők a letérő utat időben a János családjának.

Talát Ali viszont nem is bánkódott nagyon: tán házát bánta kissé, meg a kertet a házánál: de ha jó pénzt adnak a gyaúrok, hát az se lesz oly nagy veszteség.
Apja is visszatért Sztambulba, őseik földjére, s bár távozása óta semmi sem hallik felőle, tán él még, és befogadja az ő fiát meg annak asszonyát és két szép, feketeszemű gyermekét.
Jó lesz az!
Aztán meg a Porta határa nincs is olyan nagyon messze Solymártól: valahol ott van Nis vagy Szófia vagy minek a környékén: elég az, hogy nincs messze.

Efráim földje persze messzebb van, sokkal messzebb, meg talán nincs is.
Az írásokból tudni lehetett, hogy a gójok háromezer-nyolcszáz-nyolcvanban felégették a Salamon templomát, földúlták Jeruzsálem városát, szétszórták Ábrahám népét a szélrózsa minden irányába, és azóta nincs a zsidóknak hazájuk.
De hát csak maradniok kellett írmagoknak a Holt-tenger, a Jordán-folyó (áldott legyen a neve!), meg a Genezáret környékén, amely földek ott állnak leírva a Tórában: mi más, ha nem az Ígéret Földje az?
Beszéltek sokat is, fölöst is, hárman háromfelé beszéltek, de aztán csak meglett az a gondolat, mellyel vemhesek voltak mindhárman.
Hogy jó darabig egyfelé vezet az útjuk, török földig bizonyosan.
Miért hajtanának hát külön szekéren: induljon pünkösd hétfőjén együtt a három család!
És elváltak, ki-ki súlyos terhet hordva: elmondani mindent a hozzátartozóknak…
Ez nyomta le vállukat a családfőknek, ez hajlította meg derekukat.
 
Legelőbb Talát Alinak akadt komoly gondolkodni valója.
Anyja - ki ugyan magyar lány volt mielőtt apja felesége, néki anyja lett volna -, iszmaelitának számított, hát nem temették a községi temetőbe, de Ali nem is nagyon szerette volna. Ott volt hát a ház mellett eltemetve. Nem volt fölötte sírhalom, mert rendes török olyat nem tesz, de szépen faragott kopja díszítette a sírt.
Gondolkodnia meg azon kellett Alinak, hogy mi legyen anyja hamvaival?
Ha apja lett volna ott a földben, bizonyosan kiássa első gondolatra, hogy ne idegen földben nyugodjék, hanem honiban.
Anyjával más volt a helyzet: szülőföldjében nyugodott ő, ha nem is keresztény módra, de hazaiban.
Meggyalázom-e vagy dicsővé teszem, ha kiásom, és majd török földbe temetem?
Ezen töprengett a jó Talát Ali vagy hét napon és kevésálmú hét éjen keresztül.
Aztán azt gondolta: csak örülne anyja, ha apja meg az ő eljövendő halála után fia mellett nyugodhatna: kiásta hát egy éjjelen a sírt, anyja csontjait iszákba zárta, és gondosan vigyázta az indulás napjáig.
 
Mindhárom jégelverte háznál az asszonyok hallgatása volt a legszörnyűbb. Ha jajonganak, sírnak, jajveszékelnek: egy-egy jól megválasztott zsoltárral, szúrával vagy egy jól megválasztott nyaklevessel - kinek-kinek ízlése és vérmérséklete szerint - el lehet hallgattatni őket, és még a magad baját is bele lehet adni abba a pofonba, szúrába, zsoltárba.
De az asszonyok csak hallgattak: hétszer hosszú hét napon át hallgattak.
Hallgattak, mikor a férjek szekereket szereztek be, hallgattak, mikor a heti kirakodóvásárkor apróbb és nagyobb dolgaikat eladogatták, hallgattak, mikor a házak eladattak.
Igaz is: ama szekerek…
Kóhénéknek és Talátéknak tellett egy kicsit többre a megtakarékoskodott vagyonkájukból, hát az ő kertjeikben már a nagyhét múltán is két szép ekhós szekér állt. Derekas ponyvák feszültek fölöttük: igaz, tarkán, folt-hátán foltosan: de mégis csak ekhós szekerek voltak azok.
Jöhetett rájuk eső, vihar: még hóesés is. Ki a megmondója annak, miféle idők jönnek rájuk a nagyvilág országútjain? Ki tudja? Devla? Allah? A Magasztos?

Hanem Jánosnak erre nem tellett. A házuk rossz, lenézett részén volt a községnek, hiába legközelébb a falusi házakhoz, még sokkal közelebb volt az a cigánytelephez.
Nem kelt hát jó pénzért a ház, nem futotta belőle ekhós-szekérre.
Hát ezért csak egy szekér lett, egyszerű szekér, melyre Kuru János valami tetőfélét eszkábált, aztán mindenféle otthon lelhető holmikból levehető-föltehető ponyvafélét.
János is szótlan barkácsolt még az utolsó héten is az udvarban, ahogy szótlan volt asszonya, Vorzsa.
Szótlan szedte egybe életük maradványait, szótlan rakosgatta halmokba az edényeket, párnákat, élelmiszert, egyebet.
Hangos csak a legkisebb Tontos volt a családban, mert az sivalkodott álló délelőtt, míg nem a legnagyobb shej a gyerekek közül ölébe nem húzta, és mesével csöndre nem nyugtatta…
„Varikana dulmut pecilasz kadi…”.
És avval Tontos elszunyókált.
 
Így, vagy úgy, kinek-kinek: pünkösd hétfő hajnala lett, és akkorra a három szekér karavánná állt össze.
És kizörgölődtek az ország útjára, a nagyvilág útjára: három család, három világ, három gondolat zötykölt rá az elmenő útra.
Integetni senki utánuk nem integetett: a Thury-bíró ugyan - dacára a hűvös hajnalnak - kiállt díszes-színes házának kapujába, de integetni… Egyet sem integetett.
Talán, talán biccentett, de a hajnali szürkületben biztos ez sem volt.
 
Így állt a karaván: az Efráim szép szekerét vették előre: bárhová jutnak - községbe, faluba, városba -, azt lássák leghamarabb az idegenek, mert az mutatott legszebb képet a három családról.
Azon meg így voltak: Efráim ott ült nagy-büszkén elől, csinos ustorával ült ott, s terelte az állatokat.  Az árnyat adó ponyva alatt Ábner atya szundikált, olykor felébredt, és sok kifogást tett, dörmögölődött,  hogy hányszor is fogják megszegni a szombat törvényét evvel az utazással…
Aztán majd: ajvé…
Maska hol ura mellett üldögélt, hol visszament a ponyva alá, hogy megnézze: történt-e valami nevezetes?
Dína és Abbot szundikáltak, hála a Magasztosnak, dícsértessék  minden időben a Neve.
Efráim mögött az Ali szekere gurdogált: azon a kis Abony egyvégtében faragott valamit, mert ha kezébe került egy bármilyen darab fa, hát ökrök, tehenek olykor ata és anyja meg a család került elő abból.
Demirhám a haját rendezgette új meg újabb fazonokba, és tekintetét oda-odakapta a mögül jövő szekérre.
Mélyen fekete pillantások voltak azok, és ugyanoly fekete tekintet válaszolt Kuru János szekere felől, mely leghátul, szégyenkezve haladt. Még az ökör is szégyenkezve húzta az úri ekhósok mögött kullogva.
Káló viszont – a Jánosék legidősebb fia - nem szégyenkezett: nézte a szép török lányt, és tapogatta orra alján a pihéket, akárha bajszát pödörné önelégedetten…

A Dunán Pest fölött kellett átkelni: még Pest fölött, ha vámot akartak kerülni: márpedig akartak. Minthogy azonban Pest előtt a legközelebbi rév Szent Endrén volt, amint kikanyarodtak az országok útjára, nem délnek, hanem északnak fordultak.
A község kertjei lassan elmaradoztak, már legelők és ugaros mezők mellett haladtak földúton, míg a nagy útra nem értek.
Az országnak útjára.
Sokuknak már a falu utolsó házainak elmaradásával kezdődött a Kaland: így voltak az asszonyok és a gyerekek.
 
Szent Endre városában, lent a parton, a révnél megpihentek, mert a komp csak napjában kétszer kelt át. Megültek, mint vándormadarak szoktak a kerítések hosszában, a Dunának partján: falatoztak, pünkösdi maradékokat falatoztak, butykosokból iszogattak: egymás melletti sorban ülve – mint mondott vándormadarak - bólogattak, hol egymásnak, hol csak úgy, a maguk gondjaira bólogattak: a gyerekek meg ugráltak, futkároztak, lapos kavicsokat keresgéltek a parton, hogy „megkacsáztassák” azokat a vízen…
Tették, amit kell, vagyis lebzseltek, aztán, mikor megjött a komp, fölgurultak rá szekereikkel.
 
A Nagy Folyam lassúdad hömpölygése, a komp hangtalan haladása végre békét költöztetett lelkeikbe.
Az elmúlt hétszer hét hosszú nap nyugtalan zajgásban, rendetlen kapkodásban telt, mely persze a lélek legmélyére is hatott: nyugtalan zajgásúvá, rendetlen kapkodásúvá tette azt, s ők így éltek ötven napon át.
Most csöndesen szemlélték hol a távolodó nyugati, hol a közeledő keleti partot, de többnyire csak lebámultak a komp oldalánál áradó vízre, és nagy lelki békesség költözött mindegyikükbe.
 
Mogyoródon háltak.
Még ez idáig nem történt semmi változás, Keszi – a dunamenti – meg Fót meg Mogyoród csak olyan községek voltak, mint Solymár.
Kicsit porosak, templomtoronnyal büszkék, kocsmabírók.
Mogyoród is, hogyne.
Az asszonyok rendezkedtek, mosdatták a gyerekeket, készítették a vacsorát, miegymás, a férfiak meg kicsit betértek a mogyoródi ivóba.
Az olyan volt, mint az alvilág, már ahogyan a görög álmodók megálmodták egykor.  Halk, sőt hallgatag lelkek lakták: kis parasztocskák, véznák és napbarnítottak, ráncoshomlokúak: imbolygó árnyak, elmerülve a fakó, jócskán délutáni homályban: egy se beszélt, hangosan meg végképp nem beszélt egy sem, mintha csak az lett volna homályos félelmük, hogy a hangos szó menten szétfoszlatja lengeteg lényük szövétnekét.
A három idegen beléptével némi izgalom borzolt a kocsma csönd-magányába, aztán rekedt csönd támadt. Megrekedt csönd, mely a félig égett gyertyákon olvadozott lefelé, és a borosiccék tetején megülve úszott fagyottan.
A férfiak egy sarokasztalhoz telepedtek amúgy félfenékkel, jelezve a kocsmalakóknak átmeneti létezésüket ebben az ivóban.
Egyszerre egy kis öreg Kuru János felé koccintotta bögréjét.
Mármost János bírt a tükör bölcsességével és tulajdonságával: elmosolyodva villantotta hát hófehér fogsorát, biccentett az öreg felé és ráemelte a meszelyest.
Így lett lélegzetvétel az ivóban, könnyebbült a csönd és az elutasítás homálya, hát a három családfő beszélgetésbe foghatott végre.

- folytatódik -