ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Az első rész foglalata: a történet Solymár községben indul, néhány évvel a török hódoltság alóli fölszabadulásunk után.
Akkor és ott él Kóhén Efraim zsidó, Fureszkeró Kuru János cigány és Talát Ali, itt rekedt török ember, mindhárman családjukkal.
A történet elején hármukra nézvést rossz hírek kezdenek jönni Budáról és Bécsből: suttogják, mondják is, hogy az izmaelitáknak, meg az izraelitáknak - Jákob népének -, meg a tzingaroszoknak: nekik menniük kell. Mert hát, nincsenek ugyan kiebrudalva, de helyzetük lehetetlenné válik elébb vagy utóbb. Kereskedésük fejében akkora adót kellene fizetniük, hogy azt el nem bírhatják.
Thury Gábort, a községi elöljárót meg nagycsütörtökre magához rendeli a budai bíró…)

A Budára utazó, ha jókor hajnalban, napkelte előtt valamivel indult, a Budára vezető utat a Csízmalomnál, a téglavető mellett érte el, úgy éppen napkeletkor. Kisvártatva az úton poroszkáló jobb felől meglátta a Szarvashegyet, azon túl már budai tájék tünedezett elő. Nem egészen egy mérföldnyire balkézről idelátszottak Üröm piros cserepei meg zsúptetői, előbbre a Péterhegy márgasárgája. Üröm után nem sokkal az újabb Téglavető már Ó-Buda határában volt; ott meg lehetett állni valamely fogadónál, és még utoljára valami emberit falatozni, mert Budán már csak rác vagy német ételek voltak; azt már csak ebédre kellett hagyni.
Früstök után, a korcsmát elhagyva éles kanyart fogott az út Kiscell felé. Igaz, ha valakinek Pestre vitt az útja, balkézre is térhetett a Duna és a benne fürdőző Sziget felé, de Thury Gábornak Budán volt dolga. Kiscell után már a fürdők következtek, aztán egy kis kaptató a Bécsi kapu felé, és már azon túl a Várban volt az utazó. Igaz, az innenső végén: még át kellett lovagolni az egész Várat, de ez már bizony Buda volt, az ország szíve. Az ország szíve – újra.
 *** *** ***
Béla király a mongolok eltávozása után belátván a Dunának védelmi fontosságát, a menetében emelkedő, addig be nem épített dombot a támadások ellen szolgáló várrá alakíttatta át; az ott keletkező új várat a magyarok Budának, a régi Budát Ó-Budának nevezték el; Budának így lettek külvárosai: Felhévviz és Alhévviz,  Szent-Péter-  és Szent-Jakab-városok; aztán még ott volt Buda várától északra a vár alatt Tótfalu. És a várhegyen keletkezett új városban felépült Boldogasszony temploma.
Az utolsó Árpád halála után Buda Róbert Károly ellen foglalt állást, seregét szétverte, s ezzel a pápa egyházi átkát zúdította fejére. 1307-ben mégis meghódolt Róbert Károlynak, de a király csak ritkán fordult meg itt, nem kedvelte az ellene lázadó várost, és hatalmát a várkapitány személyesítette meg. A mostani királyi palota helyén az Istvánvárat építtette, és verette Budán az első aranyforintot.
Nagy Lajos, a lovagkirály uralma jótékony hatással volt a városra; maga gyakran lakott Budán. Anno 1347-ben kiváltságlevelet adott lakóinak, s az árumegállítás jogával ruházta fel. Ó-Budát, az anyakirálynő lakóhelyét, királyi várossá emelte, s egyik részét a  budai káptalan gyámsága alól felmentette.
Nagy Lajos után zavaros idők jöttek; a zavaros időkben Buda is sokat szenvedett, s e szenvedésekhez hozzájárult még, hogy Zsigmondot pénzzavarából Pest városa segítvén ki, ez azt a jogot nyerte tőle, hogy a bírót és a hat esküdtet ne többé Buda adja a városnak, hanem a polgárság saját kebléből választhassa. Ugyanakkor Zsigmond korában francia építőmesterek által újjáépült a királyi vár, és Buda a német császárrá előállt Zsigmond székhelye lett.
Halála után aztán - igen természetesen a soknemzetiségűvé vált városban - nemzetiségi viszályok törtek ki, minek az volt a következménye, hogy ezentúl évenkint felváltva magyar és német bírót, meg hat magyar és hat német esküdtet választottak.

Jobbra ott a Szent György tér, ahol Hunyadi Lászlót 1457. március 16-án kivégezték.
Ezután már Mátyás király következett, alatta Buda és Pest virágzásának indult. Buda városát falakkal erősíttette meg, vára fejedelmi székhellyé vált, melynek pazar fényéről mesés leírásokat közöltek ama kor történetírói. Az országgyűlések és a királyi udvar fénye sok főurat vonzott Budára, egymás után épültek ott a főurak és főpapok palotái.
Mátyás 1478-ban a Zsigmond korabeli ó-budai főiskola helyébe Budán új főiskolát állított föl, tudósok, írók csoportosultak körülötte, könyvnyomda létesült, a királyi könyvtár párját ritkította, de még a kereskedelem és kézművesség is nagy lendületet vett, s általában ekkor élte Buda fénykorát.
Ám az igazságos, nagy király halála után Buda hanyatlásnak indult. Ötven év után a székely Dózsa lázadó hadai fosztogatták Buda külvárosait, és Pestet is ostrom alá vették. 1526-ban volt az utolsó országgyűlés errefelé, aztán eljött a mohácsi tragédia, melynek hallatára az özvegy királyné odahagyta Buda várát, a német és a magyar polgárság meg éjnek idején megfutamodott.
Így esett, hogy Szolimán szultán akadálytalanul foglalhatta el Budát.
A királyi várat minden kincsétől megfosztották a rabló török hordák. Három szörnyű napon át égett akkor a város, és utána üszkös romhalmaz állott a hajdani királyi székváros helyén.
A törökök elvonulása után János király megszállta ugyan Budát, de Ferdinánd császár hadserege elől már kénytelen volt elvonulni. Két évvel ezután a szultán ismét elfoglalta a szép várost, és János királynak adta át, aki Pestet is elfoglalta, ám nem sokra rá meghalt, Ferdinánd hadai ellenállás nélkül elfoglalták a várost.
Fra' Martinuzzi meg - jobban tartván Bécstől, mint a pogánytól - behívta a török hadakat, avval a céllal, hogy Pestet is magáénak tudhassa.
Persze a császár, még a török odaérte előtt igencsak igyekezett, de a fráter hősiesen védte Ferdinánd ellenében a várat, mindösszesen 2400 fegyveressel; csakhogy a beállott éhínség arra késztette a polgárságot, hogy a várat titokban feladja.
A terv nem sikerült ugyan, az összeesküdt polgárok elmenekültek, többeket  Fra' Martinuzzi kivégeztetett s vagyonukat lefoglalta, ám kevéssel rá megérkezett a török hadsereg, tönkretette a Pestre menekülő német sereget, és Pestet elfoglalta.
 
És elérkezett 1541. augusztus huszonkilencedik napja, amikor a török csellel megszállta Buda várát, melyet a magyarok hősies elszántsággal az ő számára védelmeztek volt, és ahogy szultánhoz illik, egyetlen ígéretét sem tartotta meg.
A lakosság módosabbjainak, meg a keresztény főpapoknak egy hét alatt ki kellett a várból takarodniok.
Így került Buda a törökök kezére.
Ez után Buda és Pest fejlődése teljesen megakadt. Előkelő és vagyonos lakossága kiűzetett vagy kivándorolt, kereskedelme teljesen megszűnt, művelődésének minden nyoma elpusztult.
A visszafoglalásra intézett támadások alatt a szép város nagy része romba dőlt, ami megmaradt, azt a gyakori tűzvészek és lőporrobbanások pusztították el. Kilencven évvel azelőtt sikerült a keresztényeknek Pestet bevenni ugyan, de két év múlva ismét török kézre került.
Végre Lotharingiai Károly  kilenc évvel ezelőtt  visszahódította Buda várát. A lakosság lassan visszaszivárgott, a romokat kezdték eltakarítani, építkezések indultak.
Csak hát…
 
A Városon meglátszott az évszázados pusztulás meg az ostrom: romok és üszkök mindenfelé, és - noha éledezett már az élet- még gémberedett, hideg végtagokkal nyújtózott Buda. Templomai, melyek száznegyvenöt évig csak dzsámikként szolgáltak, már újra keresztet kaptak csúcsaikra, de törökségük még abban érződött, hogy csak kevésben szólalhatott meg a harang. Harangöntésre alig-alig tellett a budai polgároknak, így csak a leggazdagabb környékek templomaiban kondultak harangok.
No, meg az utcák forgalmán is látszott, hogy Buda vérkeringése megdermedt: egy-két századdal előbb ilyen húsvét előtti napokban már nyüzsgött a forgalom a tereken, utcákon. Ma meg - noha az idő múltával inkább fejlődés lett volna várható - alig lézengtek az egykor szép utcákon.
*** *** ***
A győri érsek három napja időzött már Budán Bécsből érkezvén. Ott meg majd három hetet töltött, többször tárgyalt Őfelségével meg Őfelsége minisztereivel: most az általa nehézfejűnek ítélt pest-buda-pilisi bírót próbálta meggyőzni, s már legalább harmadjára ismételte ugyanazt, ha más szavakkal is.
Őfelsége nagy kegyelmességére vall - fejtegette -, hogy ezentúl éppen úgy akar bánni Magyarországgal, mint egyéb örökös tartományaival. Elvárja tehát, hogy Magyarország készséggel alkalmazkodjék az ő atyai szándékaihoz. Magyarország hagyományos törvényei elavultak, ennélfogva csak az tartandó meg belőlük, amit alkalmas egésznek kiválogattunk, hozzáadva azt, amit újonnan beleiktattunk. És most már ezeket következetesen végre kell hajttatni!
Mindenek előtt nem kevés az olyan lakosa a pest-pilisi kerületnek, akik a hosszú szenvedésekért felelősek: tzingaroszok, akik mindig is lepaktáltak a törökkel, aztán a zsidók, akiknek édes mindegy volt, hogy kivel, csak kereskedhessenek: és éppúgy kötöttek üzleteket magyarral, mint törökkel. És nem kevés számban maradtak törökök is a tájon, akik házat szereztek maguknak, gyereket nemzettek, és tisztességes németektől veszik el a helyet, ahelyett, hogy visszatértek volna őseik földjére, ha már Isten végtelen irgalmában nem pusztította ki pogány fajtájukat a föld színéről. Mármost ezeket addig kell szorongatni adókkal, bérleti díjak emelésével, míg maguktól el nem határozzak magukat a továbbállásra!
Aztán itt vannak a protestánsok is az egyházkerületben. Katolikus ország ilyen szégyenfoltot sem viselhet el.
"Én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá, érti-e kegyelmed?"  - kiáltozta kedvenc mondatát haraggal a nagyúr.
Majláth főbírónak úgy tűnt föl, hogy Kollonich Lipót érseki volta dacára nem kifejezetten keresztényi jóindulattal zavarja magát e dührohamba. Sejtette ennek az okát is: híre járt, hogy Széchenyi Pál, a kalocsai érsek - Kollonich nagy ellenlábasa -, amint emez kitette a lábát Bécsből, máris jelentkezett az uralkodónál kihallgatásra, hogy a magyar urak többségének különvéleményét fejtegesse annak. Ez a hír joggal tehette ingerültté a győri érsek urat, hisz egész élete munkáját látta veszendőbe menni, immár másodjára.
Ám a helyzet korántsem volt annyira egyszerű Majláth uram megítélése szerint, mint ahogy azt Kollonich látta. Az érsek már az Úr 1689. évében átnyújtott egy munkát az uralkodó őfenségének, melynek az volt a vezérlő fonala, hogy a magyar helyzetet most, hogy a török valószínűleg kitakarítódik az országból, az osztrák örökös tartományokéval hasonló módon kell rendezni. Ebben benne volt már, hogy mindent, ami állami szempontból fontos, el kell koboztatni, hogy a nemesek adómentessége nevetséges, azt hát el kell törölni. Hej, hogy fölszisszentek erre a magyar urak. Aztán benne volt már ebben a tervezetben is, hogy az ország középső fertálya, ahol a török uralkodott, szinte teljesen kiürült, oda jó németeket kell betelepíteni.
Csakhogy annak is híre járta, hogy a településre hajlamos svábok nem egészen ezekre az elpusztult, hideg-rideg területekre ácsingóznak, hanem a főváros tüzének melegét érző közelibb helyeket szemelték ki. Kimondatlanul hát, már akkor fölmerült, hogy az itt nagy számban élő zsidó, izmaelita meg cigány telepeseket el kell hajtani, aztán a megürült házakba beülhetnek az új, gazdagabb és kulturáltabb katolikus (ó, ez volt csak igazán fontos Kollonich érseknek, aki szívből gyűlölte a protestánsokat!) telepesek.
A baj csupán az volt, hogy abban a tíz évvel előtti évben sem a törökökkel, sem a franciákkal nem álltak túl jól őcsászári felségének dolgai, mármint hadi értelemben: a javaslat tehát agyon lett hallgatva.
Mostanában azonban újra jobban mennek a dolgok: Miksa fejedelem visszafoglalta Fehérvárt, Szendrőt és Nándorfejérvárt is. Ez volt 1688-ban. ’89-ben Lajos herceg már Bolgárország földjéről űzte a törököt.
És jött a csodálatos ’91. év. Szalánkeménnél a török olyan vereséget szenvedett, amilyet fennállása óta soha sem szenvedett a Porta. Visszaszereztetett Várad és majd egész Erdély. Innen kezdve császári csapatok és kormányzók ültek Erdőelvében. Ekkortájt Lipót püspök megismételte javaslatait, különösen a zsidókra nézvést ajánlott rideg bánásmódot: magas adókat fizessenek, hét mérföldnél közelebb a városokhoz ne mehessenek lakni, kézművességgel ne foglalkozhassanak. És a tavalyi évben már igen komolyan fogadták terveit Bécsben, de nem úgy itthon.
A főurak Széchenyi Pál köré gyülekeztek, fülébe sugdosták bajaik, s meghallgatásra találtak, nem csak hazafiúi buzgóságtól, hanem féltékeny utálkozástól is vezérelve. Pál érsek ugyanis ki nem állhatta a sürgő-forgó, magát folyton Bécshez és Rómához dörzsölő, karrierista Lipót püspököt.
És most, míg Kollonich itt értekezik András bírónak, Széchenyi Első Lipót császár úrnak fejti ki a magyar nemesség nézeteit, mely nézetek igen csak különböznek a győri püspök elképzeléseitől.
De meg tűkön is ült Majláth uram. Nagyhét csütörtökje volt, és neki még jó néhány pilisi elöljáróval kellett tárgyalnia, így hát ha nem is a pokolba, de mindenképpen messzibb tájakra kívánta a szent embert.
Egy fertály óra múlva Kollonich csöndesedni tűnt, még megjegyezte, hogy a rendeletet egy sor községben még nem hirdették ki, másutt kihirdették ugyan, de semmi történni nem látszik. Felszólította hát Majláthot, hogy legkésőbb pünkösdig rendeződjék a dolog, aztán - végre - eltávozott.
 
Thury a budai bíró arcán lévő nagy bibircsókot nézte kitartóan: nem mondhatni, hogy nem figyelt, de az a bibircsók valahogy nem engedte szabadulni. Aztán meg a bíró kezét is követte: húsos, jól ápolt kéz volt, ami a bort töltögette, de emberünk nem is ezt figyelte, hanem ahogyan zongorált ez a kéz a kancsón. Áruló mozdulatokkal zongorált, a beszédet kísérte valami hallhatatlan dallammal: a szó hazudott, a kéz nem.
Majláth utasított, kért, követelt és fenyegetett: a kéz bocsánatot kért.
„Mondja meg nekem Bíró uram” – mozgott föl és alá a bibircsók – „feledékenységgel, bűnös hanyagsággal vagy még bűnösebb negligációval kezelte kegyelmed az én leiratomat, melyet jó néhány holdfordulóval ezelőtt küldtem kegyelmednek? Avagy miért nem hirdettetett ki mind ez idáig a cigányokról, zsidókról és törökökről szóló rendelet?”
Thury levegőt vett, aztán…
„Méltóságos Főbíró uram! Egyik kezem felől mondva, én azt a leiratot inkább éreztem ajánlásnak, mint rendeletnek…”
Mozdul a bibircsók.
„Hát vegye kegyelmed rendeletnek!”
A községi bíró halkan, de rendíthetetlenül folytatja.
„Aztán az írás úgy szólt, hogy a nem magyarokra érvényezzen! Na most, másik kezem felől nézve:” – és balját emeli most Thury – „vannak nekem cigányaim is, zsidajaim is, még törököm is akad a községben, csak hát: ki az a nem magyar? Mert ezeknek a soroltaknak mindegyike szépen beszéli nyelvünket, gyerekeik magyarul visítoznak, magyarul nyafognak. Kire vonatkozzék hát az ajánlás?”
Felhördült erre Majláth.
„Rendelet, bíró uram! Rendelet, és nem ajánlás!”
„Igen főbíró uram! Kire vonatkozzék hát a….a rendelet?”
Majláth elgondolkodik – erre nézvést nem volt utasítása -, aztán magától mondja.
„Nem magyar, akinek nagyszülője – érti Kegyelmed? Nem is szülője, de nagyszülője! – nem volt magyar! Így vegye maga!”
A bíró most leemeli tekintetét a bibircsókról, s egyenest a budai főbíró szemébe néz.
„Hasonképp gondolkodjam a svábokról is?” – kérdi.
„Mi jut eszébe, bíró uram? Hogy kerülnek ide a Bécsből, mihonnan szakadt svábok? Ezek a birodalom beillesztett polgárai… Ugyan! Mi jut eszébe, bíró?”
Kis ideig nyugvó bibircsók, aztán:
„És most menjen! Elvárom, hogy az ünnep múltával doboltassa ki a rendeletet, és ötven nap múlva – pünkösdre – végrehajtassék az!”
„Ami azt jelenti…” – gondolkodik és kérdez egyszerre Thury bíró…
„Ami azt jelenti, hogy cigány, iszmaelita meg izraelita pünkösd ünnepe után ne maradjon a községében,  bíró!”

 - folytatódik -