ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Jó pár évvel ezelőtt írtam ezt a méretesre sikerült elbeszélést, vagy kurta kisregényt (ahogy tetszik), szerepelt is már itt ott: most, bizonyos újnak tűnő régi bajok fölhorgadását látva úgy véltem, ismét aktuálissá lett. Bár ne lenne igazam!
 *** *** ***
"Allahra, sietnem kell, sötétedik. Igaz, az elmúlt éjjel is kereken ragyogott a hold, elég fényt adott, valahogy mégsem szeretném, ha a sötétedés még a hegyoldalon érne." - gondolta Talát Ali, és meggyorsította lépteit lefelé.
Aki ott élt a községben, talán fontolóra sem vette, hogy hegyoldalon él, mert hogy a hegy oly lankásan lejtett a Duna felé keletnek, zöldellőn, csöndesen, kacskaringó utakon.  Hogy nyugatra pedig miféle volt a hegyoldal lejtője, azt senki sem tudta tán, mert minek is mentek volna arra? Nagy kerülő az, akár Budának, akár Esztergomnak indult valaki. Persze sejtette, vagy tudta Ali is, hogy amarra is országútba lejt a hegyoldal, csak a Kerekhegyen kell átvágni, de arra indulni útnak: mi értelme lett volna?
"Allah tudja, mit keresek én itt?"  - töprengett Ali a község irányába lejtően, meg sem fontolván, hogy magyarul gondolkodik, csak istene nevét gondolja még törökül. Az erdőt járta már dél óta öszvérével, mert fa kellett estére. Április eleje volt, igaz, balzsamos illatok úsztak a levegőben, és napközben már elég meleget adott a drága napfény, de az esték váratlanul meghűvösödtek még. Aztán meg a sütés-főzéshez is tűz kellett, márpedig alig néhány zecchinója maradt már csak téliről, abból tűzifára költeni igazán butaság lett volna.
Talát Ali tehát dél körül nekivágott öszvérével a Solymár mögötti erdőségnek, arra, a Szarkavár felé bóklászott: többnyire csak gyűjtött, de ha kellett, szekercéjével vágott is fát. Csak bóklászott, bóklászott álló délután, gondolataiba merülve, és így lassan elérte a késő délután, amikor visszafordult. Gondolatai a hírek körül jártak, a hírek körül, melyek - ha igaznak bizonyulnak - korántsem voltak vidámak. Erre vonatkozott sóhaja is, nem az erdőre, hanem annál valami jóval távlatibb, tágasabb világra: "Allah tudja, mit keresek én itt?"
A férfi anyja régen, még ’59-ben meghalt: esztergomi magyar lány volt, aki a magas török méltóságot viselő esztergomi kaza kajmakámjához ment feleségül a század derekán, megszülte Alit a férjének, de nem sokra rá meghalt.
Az öreg Talát Szelim a párkányi vereség után sikeresen menekült Buda felé, úgy is akarta, hogy ott gyökeret ver, de a táti csata után végleg letett szándékáról, és úgy döntött, visszatér Sztambulba.
Akkor fiát is hívta, akinek addigra már háza, gazdasága volt Solymáron, megnősült és gyermeket is nemzett. Csakhogy - hiába, hogy magyar leányt vett feleségül - sem ő, sem gyerekei nem számítottak magyarnak, pedig maga is, családja is ezt a nyelvet beszélte. Kis ideig töprengett is akkor Ali, de aztán szép házára, kevéske összegyűjtött vagyonára gondolt, és maradt.
Szelimnek, az apának nem volt veszíteni valója, ő még igazi török módjára nem épített házat, hanem abban lakott, amit - hála legyen Allahnak! - a gyauroktól rablott; dolgozni sem dolgozott, sem kereskedelemmel, sem földműveléssel nem foglalkozott, a lebírt magyarok "ajándékaiból", beszolgáltatásaiból - a harácsból - élt, és még hozzá fényűző módra élt.
Úgy ment el hát a talpra álló országból, ahogy jött: hosszú szekérkaraván vitte összeharácsolt vagyonát Sztambul felé.
Ali meg maradt. Solymáron ugyan senkinek meg nem fordult a fejében, hogy bosszút vegyen rajta az elszenvedett százötven évért, de újabban híre járta, hogy Budán meg Bécsben másként gondolják az effendik. De csak kósza hírek voltak, kószák és bizonyíthatatlanok. Kószák és bizonyíthatatlanok ugyan, de nyugtalanítóak. Hát erre sóhajtott rá Talát Ali ennek az 1697. év április hatodikájának késő délutánján, útban hazafelé.
 
Kóhén Efráim családjában már nagy volt a készülődés. A szép, tavaszi niszán hónap tizenharmadik napja volt: még egy napnyugta, és elérkezik a zsidó év talán legszebb és legbensőségesebb ünnepe: pészach első napja. Maska már egy teljes napja a konyhában sürgölődött: kelt a kalács és gyúródott a pászka; Efráim már beszerezte a tökéletes testű egyéves bárányt, majd holnap a sakter levágja. A gyerekek keserűfüveket szedtek a környékbeli mezőn: kicsit csalni is kellett, mert hát a magyar éghajlat mégse palesztínai, itt április első hetében még alig serkennek elő a füvek. Az állatokat is csak két hét múlva hajtják majd ki a karámokból a legelőkre, hát a gyerekek se sok füvet találtak: kevés zsálya, cickafark.
Sebaj, a többit majd tavalyi szárítottal pótolják a pészach esti vacsoránál. Efráim népe megtanult alkalmazkodni a viszonyokhoz, hisz már 1620 éve nem volt országa e népnek, és élt - ahogy tudott - Európa meg Ázsia sokféle táján: melegebb és hidegebb országokban, ilyen meg olyan fauna meg flóra közt. A keserűfű például jól helyettesíthető vizitorma gyökerével, ami nagyon is honos volt itt szerte az árokpartokon.
Persze, amit a buta gójok tettek a pészachhal, a húsvéttal, ahogy ők hívták - ami ezidén Jahve akaratából meg a hold kifürkészhetetlen állásából következőn egybeesett -, vagyis hogy a bárányhúst füstölt disznóval helyesbítették, azt meg nem tette volna egy rendes zsidó. Nevetni meg sírnivaló volt ez egyszerre.
Amúgy békésen megfért a keresztényekkel. Igaz, öreg zsidók mesélgettek súlyosabb időkről, amikor szemükre hányták a régi baljós meséket: gyerekvért meg szamárfej-imádást, meg annak az ő Krisztus uruknak a megfeszíttetését; az ilyes szemrehányások gyakran torkolltak véres pogromokba azelőtt, s Jákob népének menekülnie kellett, mint oly sokszor a véres történelem századaiban, de ezek már elmúlt idők voltak, soha vissza nem térő idők.
Vagyishogy…
Vagyishogy Kóhén Efráim csak hessegette magától a híreket, az új és kósza híreket, mint szemtelen, zümmögő legyet szokott az ember, mert ezek a hírek - nem tudni igazak-e, nem-e - megint nem voltak vidámak. Nehéz volt persze a békés és nem túl gyorsgondolkodású solymári keresztényekről holmi pogromos lihegést elképzelni, de a hírek nem is erről szálldigáltak.
Inkább arról volt szó, hogy új és súlyos adók meg nyűgök jönnek Bécsből vagy Budáról - még ez sem volt bizonyos -, és azt aztán kifizetni nem tudják, még ha oly módosak is, mint ő és családja.
Ezek a hírek persze aggodalmassá tették Efráim lelkét, de magába zárta félelmeit, és azt gondolta: mások a zsidó közösségből semmit sem tudnak minderről, csak őt, a gazdagnak vélt kereskedőt akarják bosszantani.
Nem sejtette, hogy nem egy zsidó családfő ül ma este épp ilyen gondokba mélyedten az ünnep előnapjaiban.
 
Ott, ahol a helység határa a Duna felé lejtősödött - ahova közel esett a budai út -, tulajdonképpen már nem is a község részeként, volt a cigánytelep. Persze hiába volt egyben,  volt abban is - mint mindenben ezen a világon - némi hierarchikus rend: a jobbik fajták közelebb laktak a községhez, szinte egybeépültek vályogházaik a legszegényebb alvégi lakosok házaival, míg a csoró romák már egészen távol a falutól, majdnem a téglavetőnél éltek rozoga, szétesőben ácsorgó putrikban.
No, de kölcsönösen le is nézték egymást: ez utóbbiak gletecsorénak gúnyolták az előbbieket, míg a módosabbak lekortorározták a putrilakókat. És elő nem fordult még a népség történetében, hogy gletecsoré lány kortorárhoz menjen feleségül.
Kuru János Fureszkeró gletecsoré volt, talán a legjobb ház az övé, és bizonyosan legközelebb lakott a faluhoz.
Furcsa mód olyan tekintélynek örvendett, hogy a putrilakók őt soha ki nem gúnyolták. Szép vályogháza előtt csöndesen mentek el, hosszan bebámulva az udvarba, meg - ha nyitva volt az ajtó - a házba.
A hűvösödő, de egyébként langy áprilisi késő délutánban az ajtó most nyitva volt, és János semmittevőn üldögélt háza előtt, a poros úton rohangáló, játszadozó csavokáit nézte, meg teregető felesége éneklését hallgatta:
Dzsial, dzsial panori
Andre besa cholyardi;
Pirdal pani besel raklo,
Hin pro csercha lolo diklo.
Na hin port pro panori;
Bare dukh hin mre vogyi;
Tajsza briga man tradel:
Andre pani the merel.
Báre pani pal cholyi
Báre plaja cingargyi;
Kasz me tajsza kamagyom,
Avrake avla o rom!
Olykor-olykor János, ha a gyerekek játéka elfajult, kegyetlenebbre fordult, főleg a kisebbekkel szemben, tessék-lássék kikajabált az útra: " Mar tut devla the marav!",
De amúgy szórakozottan üldögélt, és az esze az elmúlt napokban hallott kóbor híreken járt. Hogy - suttogták - elérkezett a cigányok eltávolításának ideje, hogy menniük kell, neki is, nem csak a szerencsétlen kortorároknak; annak jogosságát még úgy-ahogy el is ismerte volna Kuru János, mert hát a putrilakók sokadjának igen bűzlött bármilyen munka, még a legegyszerűbb is, aztán - hogy enni adjanak a sok csavonak, mert abból volt elég minden putriban - persze loptak. No, meg ittak is mérték nélkül, olyankor részegen vircsaftoztak, hajbakaptak.
Érthető volt hát a község lakóinak elkülönülése tőlük.
De hát ez csak a putrilakókra igaz: őrá meg a vele egyívásúakra csak nem lesz törvény?
Egész életében dolgozott, vályogtéglát vályogtéglára rakva építette házát, mint holmi madár a fészkét. És most a hírek nem úgy szóltak, hogy majd megkülönböztetik a gletecsorékat a kortorároktól, hanem: föl a szekérre minden cigányt, aztán kifelé velük!
Volt hát min töprengenie Jánosnak, pedig már itt volt a húsvét is lassan, arra is gondolni kellett volna, hisz nyolc éhes szájat kellett ünnepi étellel betömnie magát is beleszámítva: csak hát gondjaitól szabadulni nem tudván, most nem húsvéton meg vacsorán járt az esze.

A község csak tizennégy mérföldre, alig hatórányi gyalogútra volt Budától; lóháton annyira sem, mégis hírhallásra napok, néha hetek kellettek. Leginkább a községet átszelő, kékvidáman csacsogó patak hozta meg a híreket. Meg a Budán járt magyarok is hozhattak volna éppen, akik sajtot, barackot, édes-mázos szőlőt vittek a hetivásárra, de hát ők keveset szóltak, mert szégyellték magukat.
Pedig kedvező hírek keltek rájuk nézvést Budán: járta, hogy az izmaeliták, meg az izraeliták - Jákob népe -, meg a tzingaroszok: nekik menniük kell. Mert hát, nincsenek ugyan kiebrudalva, de helyzetük lehetetlenné válik elébb vagy utóbb. Kereskedésük fejében akkora adót kellene fizetniük, hogy azt el nem bírhatják. Aztán a területért, ahol élnek szintúgy, meg még úgyabban. Jó hír ez, mert házak ürülnek majd meg, ingyenesen elfogható házak, aztán a kis Anna is épp most megy férjhez a jó nevű Jozsóhoz; mármost házat se egyik, se másik család venni nem tudott még, a családok nem csekély számúak; biz'  jól jönne mai napság egy vagy több megürülő ház, csak hát ezek a derék magyar családok módfelett restellték, hogy ilyféleként jussanak házhoz. Márpedig ha lemaradnak restellkedésük miatt, majd a svábok beköltöztetik családjaikat, hiszen mit is restellenek azok?
Még a nyelvüket sem restellik, pedig az úgy üstökölli a szép magyart, hogy még…

A községi elöljáró nagy gondban főttette fejét: a budai uraknak éppen most, nagyhét közepén jutott eszükbe a Várba hívatni őt. Jó keresztény ilyenkor már nem utazgat, Istennek szenteli napjait, és várja az Úr Jézus Krisztus feltámadásának ünnepét, ami éppen négy nap múlva jön el.
Ő meg nagycsütörtök reggelén nyergeltethet, aggódhat Budáig az úton, mely mindennek volt mondható, csak biztonságosnak nem, aztán várakozhat a nádori Palotában, eheti ebédre azt a borzalmas, fogadói német étket, majd  - esetleg  - már alkonyati órán fáradtan térhet vissza Solymárra, és már nyakán is a nagypéntek.
Thury Gábor uram tehát ezen lamentált, habár tudta, hogy fölösen emészti magát, mert az utasítás ellen nem lehetett apelláta. Ha hítták, hát másnap menni kell.
 
- folytatódik -