A sunyi vasfogú
Az idő vasfoga elnyűtt, öreg ő, már csak műfogsort visel. Ezt gondolva, ártalmatlanul eshetnénk, magunknak ásott csapdaverembe. De nem az!
Most láttam épp egy tölgyet, tőzeg formában rétegződött törzzsel, U alakban fordult indulása felé és elkezdett befelé nőni a, földbe, mintegy magát temetve, hogy vessen még egy utolsó pillantást - a sunyi, elöregedettnek álcázott, de mégsem fogatlan időtől, már-már halottra rágva -, bölcsőjében azóta is nyugvó, magból kicsírázott kori emlékképeiben, homályosan derengő, gyökereire.
Kinn, már kondul a lélekharang és hangjának búgása, hattyúi kecsességgel repíti magasba, elszürkült hajú fellegek közé, az útját megjárt hazatalálót.
Sírhalma sem lesz, emlékét senki nem őrzi, szobrot nem kap, le sem lepleződik. Az első arra járó gyűjtögetők, örömmel tépik apróra, húsának málló tűzrevalóját, mint ritka szerencsés fogást.
Még harap egy-kettőt, az az álcafogú, öregedettnek mutatkozó, nem is műfogsoros idő, cseppet sem ellágyult vasfogával és az őszökön lehullott - tonnányi szétheverő, hajdanvolt leveleiből képződött - avar holtságába osztozik. Mert öreg az idő - pótfogú, vagy mi -, de harapdálást, míg porszemnyi emlékeztető marad sudár ifjúságából, abba nem hagyja. Aztán röhög egy nagyot, benyúl a zsebébe, egy fogvájóval nagytakarít, eldobja álcát, s lám tényleg vasból van, mind az összes, cseppet sem egy foga! Nyújtózik kettőt-hármat és munkába áll máshol, más útját járóval, születővel, kicsírázóval.
- Boér Péter Pál alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges