ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A háború után a kezdeti örömünnep hamar keserűségbe torkollott. Az ország kifosztva, az emberek is, bánat, nyomorúság, a férfiak java odamaradt. Mindezt még tetézte a szárazság, s ez kiapasztotta azt a kicsi reményt is, hogy majd az újból pótoljuk. Megindult a cserekereskedelem és virágzott a feketepiac. Mindent odaadtak az élelmiszerekért, és érte mindent lehetett kapni – ruhát, cipőt, fegyvert, gépet, lakást, szerelmet.
A megszálló tisztek ki is használták ezt a helyzetet. A tiszti étkezdéből annyi ennivalót szereztek, amennyit akartak. Lakásra, ruhára, kosztra nem kellett költeniük, így másra, mint szórakozásra nem volt gondjuk.
Teréz három gyermekkel magára maradt már a háború elejétől. Férjét a frontra vezényelték és egy ideje semmi hírt sem hallott felőle. Eleinte gyakran irt, aztán egyre ritkábban jöttek a tábori levelező lapok, végül elmaradtak. Tibor nem adott életjelt, nem tudta a család, hogy elesett, fogságba esett, vagy mi történhetett?
A gyermekek éhesen panaszkodtak, enni kértek, de a kamara üresen tátongott. A tiszt uraknak azonban bőven volt ennivalójuk. A hadsereg a föld alól is, de előteremtette számukra, nem engedhették meg, hogy ebben, vagy bármi másban a lakosságnak lekötelezettjei legyenek. Inkább fordítva – az emberek legyenek a katonaságnak, a tiszteknek lekötelezettjei! A tiszteknek, szóval, volt mivel csábítsak azokat, akikre szükségük volt, mindenféle ennivalót adtak cserébe a szolgáltatásokért, a kedvteléseikért.
Teréz ezekért az ajándékokért mindenben igyekezett a megszállók kedvében járni. A gyerekeknek enniük kell!
A legkisebb gyermek, Lacika még a rácsos kiságy lakója volt, ritkán szállt ki belőle. A vendégeket nem zavarta a jelenléte. A két nagyobbat, a két kislányt pedig elküldte a nagymamájukhoz.
- Dolgom van! – mondta. – Ne lábatlankodjatok itt! Akkor gyertek haza, amikor hármat üt a toronyóra. Értettétek?
Mit volt, mit tenni, mentek nanyóhoz, s mikor hármat ütött a toronyóra, szedték a lábukat, futottak haza. Nanyónál mindig jól telt az idő, lehetett az udvaron játszani, szaladgálni, s még a ház előtt is az utcán, ahol találkoztak a szomszéd gyerekekkel, és együtt hancúroztak. Ha esett, bent a házban foglalták el magukat. Mindig jöttek a nagymamához gyerekek, unokák, s felnőttek. Nagymama néha megkínálta őket zsíros kenyérrel, sültkrumplival, vagy avval, ami akadt a házban. Gyorsan telt az idő, de harmadik toronyóra ütésre szedniük kellett a sátorfájukat, és uzsgyi, haza! Vigyáztak, hogy pontosan érkezzenek, mert ha késtek, kaptak a fejükre. Ha pedig hamarabb érkeztek haza, ülhettek a lépcsőn, a kapu előtt, mert zárt ajtót találtak. Ültek napsütésben, fagyos szélben, amit az idő hozott, ameddig végre elment a vendég-bácsi.
- Gyerünk befele! – kiáltott ki a házból Teréz. – Ne üldögéljetek ott a lépcsőn világ csúfjára!
Beszaladtak hamar, és rögtön a kamrát kezdték kutatni. Sejtették, hogy ott valami jó falatot találnak.
- Kifele, siserehad a kamrából! Majd kaptok vacsorát.
Aznap este valóban kaptak vacsorát! Ha ellenben nem jött vendég-bácsi, éhkoppon maradtak, legfeljebb teavíz és szárazkenyér került az asztalra. Esetleg hideg puliszka.
A vendégek mindig civilruhában érkeztek, Teréz eleve kikötötte már az ismerkedés pillanatában, s ebből nem engedett.
- Megmondtam, hogy egyenruhában senki sem lépheti át a küszöbömet! – ripakodott rá a kissé kapatos tisztre. – Azt akarod, hogy jelentsem a városparancsnoknak? Különben, meg is teszem!
A hoppon maradt szeladon elkotródott. Ritkán történt hasonló esemény, tudták az érdekeltek mihez tartsák magukat.
Kivonták a katonaságot a városból, csupán rendfenntartó erők maradtak, de hamarosan ezek is átadták a feladatot a városi hatóságnak. Keserves napok, hetek, évek következtek. Éhség ütötte fel a fejét a városban. Az egyházak és a Vörös Kereszt próbáltak enyhíteni a nyomorúságon. Szereztek elfekvő készletektől, adakozó kedvű termelőktől gabonát, kukoricát, szárazbabot, sárgaborsót, lencsét, burgonyát. Igaz, a krumpli fonnyadt és kicikázott, a gabona dohos volt, a száraz termékek olyan szárazok, hogy alig lehetett egy kicsit is megfőzni – mégis étel készült belőlük. Megtöltötte a gyomrot! A népkonyha sártát a templom mellett húzták fel, és naponta több mint száz adag melegételt osztottak szét a rászorulók között.
Egy másik segély-akció arra irányult, hogy a nehéz sorsú családok gyermekeinek biztosítsanak lehetőséget az életben maradáshoz. Összegyűjtötték őket, a szülők beleegyezésével, és elvitték olyan vidékre, ahova nem sújtott le az aszály, ahol még élni lehetett, ahol módosabb családok befogadták őket.
Teréz adta mind a hármat.
Egy nyárvégi napon beállított Tibor. Megjött a hadifogságból, Szibériából. Reményekkel telten érkezett a városba. És akkor jött a döbbenet. Ameddig ő harcolt és fogságban sínylődött elveszett minden, ami drága volt neki. A családja, a hazája, minden! A gyermekei eltűntek, a felesége megcsalta, s a szülőföldjét, a Székelyföldet és egész Erdélyt elcsatolták, elrabolták.
- Teréz, mit tettél? – kiáltotta üvöltve. – Hova tetted a gyermekeimet? Légy átkozott!
- Éheztünk…
- Más mód nem volt? Ó, mit tettél, mit tettél! Agyon váglak! – emelte fel az öklét, szemeiben tébolyult düh villogott.
Egy másik ütésre emelt ököl rémlett fel előtte. Egy husángot szorongató ököl, és zuhognak a csapások a fejére, hátára, amig össze nem rogy az ütések súlyától. A földön is folytatódnak az ütések. A legborzalmasabb, hogy az őr arcán, aki az ütéseket mérte, kéjes vigyor ült. Mikor eszméletét vesztette, utolsó kép, amit rögzített a recehártyája az őr sátán, torz képe volt.
Egyetlen pillanatig tartott a látomás, de ahhoz elég volt, hogy megrettenjen saját indulatos mozdulatától. Leengedte a felemelt öklét és nagyon csendesen megszólalt.
- Most menj ki a házból, tűnj el a szemem elől, mert olyant teszek, amit nem lesz elég megbánni!
Teréz a halkan, szinte suttogva mondott szavaktól megrettenve kifordult az ajtón. Tibor egyedül maradt, s most tört ki belőle az elkeseredés, az indulat. Két öklével sírva verte az asztalt, majd karjaira fektetett fejjel zokogott amig elnyomta a fáradtság és elaludt. Másnap reggel első dolga az volt, hogy beadta a válókeresetet. Gyorsított eljárással hamarosan kimondták a válást az alperes távollétében. Teréz ugyanis eltűnt a városból, senki sem tudta, hol kötött ki.
Tibor elindult felkutatni a gyermekeit. Végig járt minden hivatalt, és a két leányát megtalálta a közeli város árvaházában. Lacikát ellenben nem találta. Azt, hogy mi történt a nagyobbik kislány, Tamara mesélte el az édesapjának.
- Jött két néni és mondták anyunak, hogy elvisznek egy helyre, ahol minden nap jól lakhatunk. Anyu elengedett. Először a kollégiumba mentünk. Ott már sok gyerek volt. Akkorák, mint én és akkorák is, mint Lacika. Adtak egy csupor tejet és egy szelet kenyeret valami furcsa krémmel megkenve . Azután kimentünk az állomásra és mind felültünk. A nénik jöttek velünk, és biztattak, hogy milyen jó dolgunk lesz. Mentünk, mentünk, s jó idő múlva megálltunk egy állomáson. Ott közülünk egy csoportot leszállítottak, de Lacika fenn maradt a vonaton. Mondtuk, hogy a kis testvérünk fenn maradt, de nem hallgattak ránk és a vonat elindult. Kezdtünk sírni és szaladni a vagon mellett. Lacika nagy ijedt szemekkel nézett ránk, de a vonat ment és ment. a kicsi öcsikénk ott maradt, nem is láttuk többé.
A visszaemlékezés hatására sírva-zokogva borult az édesapja vállára. Tibor simogatta, csitítgatta, ameddig megnyugodott, de az ő szemiből is patakzott a könny.
Elmonda tovább, hogy csoportjukat az árvaházba vitték. Nem bántak velük rosszul, de nagyon hiányzott nekik a család. Esténként ketten összebújva álomba sirták magukat. Enni kaptak napjában háromszor, ami a kiéhezett gyerekek számára sokat jelentett.
- Többé nem éheztünk – folytatta Tamara. – Minden megjárt volna, csak ne kellett volna minden reggel bekapni egy kanál csukamájolajat. Brr! De csak az kapott reggelit, aki ezt bevette. Azt mondták, azért adják, hogy egészségesebbek legyünk. Egyék, akik betegek! Később megszoktuk. Reggelire mindig mogyoróvajas kenyeret kaptunk és egy csupor tejporból főzött tejet. Ezt is megszoktuk. Volt az intézetben iskola, és minden nap tanultunk a városi tanitó nénivel.
Sok év letelt, talán tizenöt év is, mikor megjelent Lacika a városban. Szép fess fiatalember, elegánsan, divatosan öltözve. Édesapjával már nem tudott találkozni, de nagymamáját jóerőben találta. Nála szállt meg, s elindult felkeresni a rokonait. Nővérei nagy örömmel fogadták, és büszkén sétáltak vele a Kossuth utcán végig, s vissza, lássa a város, hogy megkerült az öcsikéjük. Egy bánáti család fogadta magához és nevelte becsülettel. Volt egy kislányuk, és most örvendeztek, hogy egy fiú került a házhoz, jó segítség lesz majd a gazdaságban.
Nem teltek az évek Lacika fölött hiába! Megtanult németül, románul és a magyart sem felejtette el, leérettségizett és sikeresen felvételizett a Műegyetemre.
Néhány napig maradt a városban, virágot vitt az édesapja sírjára, és úgy ment vissza nevelőszüleihez, hogy látta volna az édesanyját. Nem tartotta a későbbi években sem a családdal a kapcsolat, csak majd tova ötven év múlva fedezték fel egymást Glóriával - unokanővérével – egy közösségi oldalon, s azóta napi kapcsolatban vannak az éteren keresztül.