ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kiszakadtam, mint ecsetből a festék,
mint nyárutói vágyakból az esték,
bár nagy időm volt jó örömöt élni,
az Isten átkát emberölbe kérni,

és betűk döngtek, tollamat keresték,
azt akartam, hogy utánam eresszék,
mert írásjelet tudtam grammra mérni,
és futottam a csöndet utolérni.

És jött is a csönd betűk garmadával,
rám ripakodott, ahogyan az rávall,
így azt se tudtam járok-é, vagy állok,

s míg átestem a múltba sánta lábbal,
a föl is, le is megküzdött magával,
így nem emlékszem - hegy volt az, vagy árok?

*

Kenyeret szegett nagyapám a késsel,
de nem boldogult a betűvetéssel,
már ettem volna, nem maradtam veszteg,
ő kés hegyével húzott rá keresztet,

és mint ki egész életében térdel,
úgy tisztelte az áldást szép kezével,
és tudta, hogy a kenyér azért reszket,
hogy jusson száj majd mindegyik szeletnek.

Oly idegen volt neki minden irka,
a kenyér alját mégis teleírta,
majd maga alá rendezte a széket,

a nagyanyám meg merte, ahogy bírta,
én most írom le hófehér papírra,
hogy mennyből szakadt akkor ránk az étek.

*

Ma süt a nap és senkit nem vigasztal,
hogy ki mit kezd az elmaradt tavasszal,
hogy kéket bólint nagyapám egére
az új évezred áprilisi vége.

Már nincs meg az a régi deszkaasztal
a kés hegyére tűzött pillanattal,
de toll akad a kisgyerek kezébe,
én ráteszem a föld ütőerére,

és kenyeret sütünk a nagyanyámmal,
a kemence már izzítva parázzsal,
a sütőlapát nyelén tenyér fénylik,

és úgy törődünk ezzel a világgal,
hogy eljuthasson barna illatával
a frissen sült kenyér egész az égig.

*

Apám, naponta szögecs betűt adtál
a kettőnk által tákolt gyalupadnál,
a dallamot muszáj volt megszeretnem,
hisz benne volt a kalapácsnyeledben.

És csöndre közben mindig úgy fakadtál,
hogy szebb volt az a leggyönyörűbb dalnál,
és szólt a ritmus egyre-egyre szebben
a kezed alatt hajlongó lemezben.

Ha ketten voltunk, friss tojást sütöttél,
alig futotta nálad néha többnél,
de úgy örültél, nem is vetted észre,

hogy sárga ízű pillanatból jöttél,
s a fakanállal oly vígan pörögtél,
hogy fodrozott a serpenyő szegélye.

*

Ettem levest, pirított kenyérkocka
merült a forró paprikás habokba,
de egyszer-egyszer néha disznót vágtunk,
mert teli zsíros bödön volt az álmunk.

A zsíros kenyér fehér tarajokba
ropog, kenődik most is verssoromba,
így teljesíthető volt napi vágyunk,
csak állandón új falatra vártunk.

A petróleum lámpa fénye mellett,
ahová az a megkent kenyér kellett,
olvastam össze először betűket,

és láttam, hogy vall két betű szerelmet,
hogy anyám bízza rám az anyanyelvet,
és ceruzáim végtelen hegyűek.

*

Ám mit tehetnék, ha előttem ott megy,
mit életemben nem fogalmazok meg,
töröm magam és írom újra-újra,
már minden dolgos ujjam ezt tanulja,

s a világ így is úgy is egyfelé megy,
s kit érdekel a nulla meg a még egy,
és valljuk be, kis magunk mögé bújva,
a dudás is a régi dudát fújja.

Így aztán mindegy, mit ront el a dőre,
kis bolygónk bőszen bandukol előre,
a fontos, hogy te jókor lélegezz fel,

a fákat, szőlőt évente vágd tőre,
s ne törődj vele, mi lesz majd belőle,
a magyarázat megérkezik egyszer.