ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Eljött a hétvége, letette vaskalapácsát - azt a tíz kilósat -, kitátotta a száját, de nem ám operaéneklésre, pedig tartásából távolból nézve, akár erre is lehetett következtetni. Ő csak a talicskatolás és homokzsák vállon mozgatás, művészi fokra emelésével, dolgozta girhesre magát. Nyelve lógott, tüdejét szinte kiköpte, ahogy bezuhant az ajtón.
- Szombat van, a szórakozás kezdete - nyekeregte, felesége szép örömöket rég látott, mély gödrű szemeibe - állhatsz neki a fasírtsütésnek. Bulizunk cicám, harminchat órán át robogok, mint egy túlfűtött gőzmozdony! Mire megérkezem, kész legyen a fasírt, ahogy szoktad, legalább háromszáz! Világos anyus? Szórakozunk, vagy nem?
- Mondd Pistukám, muszáj neked...
Durr! Nagyon megbánta a muszáj nekedet. Minden hétvégén kipróbálta, de sosem jött eddig össze. Folyvást megfogadta, hogy nem próbálkozik újra. Pergamen színű arcbőre, pirospozsgás lett, aztán már csak a hecc kedvéért – ugye, ha már esernyőt pörgetünk, legyen az szimmetrikus -, hogy néz ki, egy piros és egy sápadt orca.
- Gondold meg, légy szíves!
És vágya teljesült, a másik orcája is igen piros színeződést szerzett be, egy repülő tenyeresből.
- Anyus, ne lacázz, a pacák én vagyok, megyek a hordóért. Mire megérkezem, ott legyen a fasírt!
- Nem lesz kész Pistukám. Most légy szíves, csak egy kicsit húzd ki a konnektorból fejed centrifugáját! Nyugodj meg, csinálok annyit, hogy rendesen nekikezdhess, szokásos harminchat órás szórakozásodhoz.
- Nem én szórakozom anyus, kettesben. Nem így van?
- Dehogynem, legalább öt litert én szippantok fel!
- Na, mikor megérkeztem, egy litert le is eresztesz?
- Le én, mint a huzat!
Pistuka eltűnt. A szomszédok gyomra - a Richter skála szerinti, igen magasan mérhető -, szeizmikus rengésbe rándult. Már a péntek, szombat és vasárnap szavaktól allergiás rohamot kaptak. Egyesek tüsszögtek, másokat kivert a veríték, vagy görcsöket kaptak. Szerették volna kiiktatni e napokat. Ki is adtak egy beadványt, amit aztán jól beadtak és kiadták nekik a nagy nemleges választ. Azt kérték ugyanis, hogy lehetőleg a hét, hét napján, kötelező legyen dolgozni. A szociálisan érzékenyek, ott fenn, csak agyban tudnak gondolkodni, ezért kénytelenek, a másfél napi szórakozást végigasszisztálni.
Pistuka megérkezett, a hordót a lépcsőház ajtaja előtt ledobta, berúgta és lábával egyenesen görgette előre. A lépcső előtt, a hét ledolgozott felének legvégső energiáját mozgósítva felrepítette rakodómunkási vállára és harmadik emeleti lakásukig meg sem állt, a "hurrá szórakozunk" radiátorosan pengő nótájával. Saját szerzemény volt ám!
Makró sörös palackját, egy hordót, a hálószoba kellős közepébe lódította, alsó szomszédjuk külön, kiemelt örömére.
Protekcióval vette minden hét végén. Mi az az ötven liternyi sör? Átváltva, megfelel úgy száz, fél literes, kereskedelmi palacknak, de valamivel gyengébb, azért így nincs az nyolcvan sörnyi sem. Annyi órára, egy erős embernek, aki sokat dolgozott és nem vár a pultnál hárfát pengetve - napraforgó, esetleg mézeskalács kutyaház szagolgatása - helyett, meg sem kottyan. Nem körtáncot járt, hanem homokot és cementet zsákolt, saját jobbra és balra nőtt vállain. Valamint a talicskának nevezett, egykerekűt taszigálta, a mélyen képzett létben, hangyányit jobb helyzetű, félrabszolgáknak a keze alá.
Megcsapolta és gyönyörű - ütött-kopott, csorba -, saját kezűleg elemelt, harmadosztályú sörözői kriglijeit elkezdte megtölteni. Elsőnek úgy tízet.
- Anyus, most gyere, nyomd le azt az öt litert!
- Jövök drága Pistukám, csak a fasírtot sütni kell még egy picit!
Mire az első pótfasírt adagot szervírozta, Pistuka már nem emlékezett, hogy - a még mindig bájos élete párja, akit ettől a beosztástól a hideg lelt ki -, elfelejtette a sörnyakalást, csak a szobában tapicskolt szegény. A sör, csapolás esetén, óhatatlanul kifolyik és legalább olyan gyakran kell felmosni, mint a konyhát, egy masszívabb főzés alatt.
Estére csontrészegen, ablakokat kinyitva üvöltötte, "Ordas, borzas ripacsok, a legpistukább én vagyok...", kezdetű, saját szerzeményét, radiátorzongorázással és ablakon dobolással.
Közben aludt is néha, a vasárnapokat, általában emlékezeti üres halmazzá satnyította. Akkorra már legalább harminc litert leeresztett. Tömény szórakozás, folyékony kenyérből!
A buli hétfő hajnalban ért véget. Ez volt a menetrend, amit, ha nem is volt kiszögelve sehol, nem csak a lépcsőházi szomszédok, sőt nem is csak a házbéliek, hanem a környék apraja-nagyja tudott.
Hétfőn reggeleken, az elhalálozás közeli állapotban, még teljesen részegen érkezett munkahelyére. Általában szerdára józanodott ki, pedig büszkén vallotta, a hét öt és fél napján absztinens. Az is volt, ám minden lejár egyszer, az ő szavatossága is. Ma már nem csak a hét öt és fél napján absztinens, hanem minden nap, mindörökké és mindenkorra.
A felesége a szertartás után beszerzett három, protekciós söröshordót és a meghívottakat lágy tangóra táncoló, "Egy szál harangvirág"-os lemezről, emlékezésre késztette. Igazira! Sört csapoltatott szomszédaival, mindössze annyi volt a kérése, hogy tegyék ezt vödörbe irányítottan - kímélve a kukába szánt krigliket - és legyenek segítségére, egy nem egészen fegyveres, de mégis, "sört a lefolyóba" fedőnevű akció végrehajtásában. Majd, gyászuk üres bádogdobozú kongatásának megkoronázásául, a hordókat örökre visszaadták a protekciózó sörözősnek.
A sárga színű, egyen kosztümöcskékbe öltözött gyerekek, rózsaszínű napszemüvegeket és "éljenek a hétvégék", kitűzőket osztogattak mindazoknak, akik kizárólag az özvegy kedvéért jelentek meg, hogy szőkés-barnás és fekete hópelyheket sörbe álmodó, embert és szomszédot próbáló párjának elvesztését - tulajdonképpen megünnepeljék -, egy őszinte részvétem, kézcsókom és kellemes hétvégét jókívánság együttessel.