ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- majdnem minden történeti alapot nélkülöző írás -

1507 szeptember tizenkettedikén - egy csütörtöki napon – a délelőtti mise idején későnyári napfény aranyozta be a firenzei Dóm-tér köveit, meg a gyönyörű székesegyházat és a mellette álló, Giotto-tervezte Harangtornyot.
A vincibéli maestro Leonardo mindezt műértő szemmel tudta nézegetni, először is azért, mert a via de’Pecori felől érkezett a Szent János térre - vagyis nyugat felől -, így a délkeleti Nap ragyogtatta föl néki a teret és a dómot, meg azért is, mert a vincibélinek szépséghez értő szeme volt.
És hát épp e gyönyörű látvány miatt vagy fertályórát gyönyörködött Leonardo da Vinci a tér, a Dóm meg a Harangtorony napsütötte látványában, és csak azután lépett be – alaposan lekésve a miserendet – a Virágdómba.
Alig haladt túl a nartexen, alig ért a templomtérbe, amikor fölrántotta szemöldökét: mi több, az a szemöldök tán magától rándult fölfelé, aztán mozgott szerteszéjjel.
A hátulról számított második padsorban meglátta Lisát, Elisát, madonna Lisát, mona Lisát. Ha a lány nem épp profilba fordította volna édes arcocskáját, valószínűleg a Mester akkor is fölismeri szép dereka ívéről, tarkójának lágy muzsikájáról, kontyba bodorodó hajának csigabigáiról, ruha alatt is es-alakba gömbörödő gerincének lágy íveléséről mona Lisát, élete egyetlen, áthatóan rendkívüli szerelmét a vincibéli, holott elég régen látta utoljára madonna Lisát, aki abban a nevezetes 1507-ik esztendőben persze már a signora Gioconda névre hallgatott.
A lány ugyanis pár esztendeje a firenzei Giocondo bankár asszonya volt.
Hogy azon a langymeleg szeptember közepi napon ők ketten a Virágtemplomban találkoztak, bizony csodának nevezhető bátran nyájas olvasó, és csak azért nem nevezem véletlennek, mert véletlenek nincsenek.
Ám csodák: csodák azok vannak.
Mert hát abban, hogy ők ketten találkoztak emberi számítás vagy logika nem működött közre, hisz a vincibéli már jó pár éve Milánóban élt, és csak valami különös vágy húzta-vonta vissza egy reggelen ifjúsága Virágvárosába; maga sem értette okát.
Ami pedig mona Lisát illeti, ő férjével szintén csak átutazott Firenzén: ser Giocondo nem itt kívánt megtelepedni, hanem – persze nem messze Firenzétől – Pistoiában, szép, ifjú felesége szülővárosában. Ráadásul a férjet ügyei sok-sok évre elszólították Firenzétől, darab időt utazgattak, éltek sok mindenfelé az esküvőjük után, még egészen déli vidékeken is, még Szicíliában is.
Hogy most itt, a firenzei Virágos Szűz Mária templomában összetalálkoztak, az bizony csakis isteni logika szerint történhetett.
Az öregedő Mester - ki még mindig úgy röppent a Szépség felé, miként pillangó a fény felé – csöndesen beljebb lopakodott, madonna Lisa háta mögé egészen, és egy régről való mondatot suttogott el: „A szem leginkább a szépségre és a harmóniára szomjúzik, ezek kutatásában kiváltképpen kitartó és különösen állhatatos…”
Virágszép Lisa meg sem fordult, csak visszasúgta a folytatást:” …néha nem is tudja, mi az, ami bántja: hacsak az nem, hogy képtelen lecsillapítani a szépség szemléletének végtelen szomját".

Tizenhat évvel korábban

Az 1492. esztendő júliusának egy napján nyúlánk, még majdnem bakfistestű, de gyönyörű- virágba-boruló lány kopogtatott Leonardo da Vinci piazza San Lorenzon lévő házának kapuján.
Alkonyattájt volt, a kedves kis tér árnyai már megnyúltak, elbújtak a környező utcácskákban; lemenőben volt a nyári Nap.
Ami azt illeti, a nyurga, ifjú lány nagy merészségről tett tanúbizonyságot, amikor a vincibéli mester ajtaján kopogtatott.
Leonardónak nem volt túl jó híre akkortájt.
Kerülte a barátkozást, bezárta magát művészetébe és gondolataiba, nem volt könnyű megszólítani, nem is nagyon merték; aztán meg úgy hírlett, nem a nőket szereti, hanem az ifjakat.
Azon a nevezetes napon, amikor Lisa da Pistoia legyőzve félelmeit bekopogott a mogorva vincibéli házába, a lány húsz esztendős volt, Leonardo pedig negyven.
Bizony: húsz sötét szakadékként mélyült esztendő állt közöttük.
Lisával így állt a dolog: hosszú, kicsit előrehajló, de szépívű nyakán a teremtés óta eltelt idők leggyönyörűbb, legbájosabb fejecskéje ült, szintén általában előre hajolva, és földre vetett pillantással. Mona Lisa ritkán nézett szembe bárkivel is, szemérem vagy félsz okán: ki lenne megmondhatója?
Ruhájának kivágásában fölsejlett kecses ívű nyakának folytatódása: néhány csigolya meghatóan kiemelődött ama ruhakivágásból, hogy aztán a többi eltűnjön, belevesszen a lágy-puhán domborodó hátvonalba. Azt a néhány csigolyát azért is lehetett jól látni, mert dús, barna haját a lány magasra föltűzött kontyban viselte, és csak néhány makacs hajszál kunkorodott abból a kontyból a nyakra, hátra.
Olyan zöld szem lesett ki a magasra ívelődő homlok alól, mint a velencei lagúnák vize. És nem csak oly zöldek voltak e szemek, hanem oly tisztán ragyogóak is, mint ama lagúnák fölszíne a lemenő Nap visszfényében. Hogy még hozzá az írisz aranysárga pöttyöződése olykor barnába hajlította e szemek színét, az már igazán festő ecsetjére, vásznára való volt.
Lisával így állt a dolog: mióta eszmélete és látása nyiladozott – tizenhat éves kora óta -, csak és kizárólag a szépművészetek iránt mutatott fogékonyságot. Mona Lisa mint szivacs a tenger vizét szívta magába a megnézhető festményeket, rajzokat, a megnézhető és kitapintható szobrokat, a nézhető és használatba vehető épületeket. Persze fogékony volt Lisa a természet alkotásai iránt is, de csak akként, hogy mi módon lehetne egy rétet, erdőt, mezőt, folyót, tavat vagy patakot képpé alakítani.
Tizenhat éves kora óta kérlelte atyját, engedje őt festeni, rajzolni, tanulni a szépművészetek technikáját; nem mondhatom, hogy atyja ilyenkor elverte volna (felvilágosult, humanista atya volt Piero da Pistoia), de mindahányszor mereven elutasító maradt e kérdésben.
Arról már nem is szólva, hogy a tizenötödik század ama éveiben nem tanulhatott lány festeni, szoborni, építeni. A legtöbb, amit a szépművészetek közül elsajátíthatott egy ifjú hölgy, az a hímzés és vele kapcsolatban lévő díszítőművészet volt.
Nyílt az ajtó, a vincibéli feje jelent meg az ajtókeretben, és Lisa összeszedve minden bátorságát szinte kiáltva kezdte mondandóját:
„Tanítson engem ser Leonardo! Tanítson meg engem rajzolni maestro! Látni, maestro!”
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: azon a jeles napon, amikor Lisa bekopogtatott hozzá, és ő ajtót nyitott, negyven esztendős múlott; fején fekete, ellenzős sapkát viselt, az alól omlott elő hosszú, vállát és mellkasát csiklandozó haja. Erős hullámokban bodorodott alá, akár csak mellközépig érő göndör szakálla. Így, összességében kicsit elvadult hatást keltett volna, ha a hosszú orr két oldalán mélyen ülő ragyogó szemei, lágy, szinte nőies szája vonala, és egyáltalában: nemes metszésű arca nem árulkodott volna szelíd és szép gondolatokról. Nem, a vincibéli Mester egyáltalán nem volt ijesztő; melegség, galambszelídség sugárzott abból az ajtókeretből előbukkanó arcból, minden rossz híre dacára.
Hát még a keze: álmélkodott rá mona Lisa. A nőiesen kicsiny kezek, a hosszú, finom ujjakkal szakadatlan mozgásban voltak, mondhatnánk, mintegy folyamatosan rajzoltak a levegőbe, képeket képzettek a levegőbe, a semmibe, mintha csak vásznon, márványon, agyagon formáztak volna gyönyörű képeket.
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: a Mester egyáltalán nem volt homoszexuális, adott pillanatunkban is kedvtelve nézegette Lisa sudár, szép testét, kecses nyakra ült szép fejecskéjét, nagyon is kedvtelve, és gondolatban már rajzolta is e testet, ezt az arcot, és gondolatban magához is ölelte azt a meleg lánytestet.
Leonardo ugyanis tudatosan mondott le a női ölekről, éspedig azért mondott le, mert küldetésérzete volt, régóta, tizenhat éves kora óta úgy érezte: gondolkodásra és alkotásra hívta őt Isten e világra. Ahhoz meg elég volt körülnéznie a világban, hogy lássa: mennyi bonyodalomra, energiafecsérlésre alkalmas a szerelem: ó, látott maga körül elég szerelmi nyomorúságban tengődő firenzei férfit és nőt, épp eleget! Tudatosan lemondott hát az életnek eme gyönyöréről, és föl-fölgerjedő nemi vágyát ifjakkal elégítette meg; a testi gyönyörnek eme módja kevesebb szenvedélyt és szenvedést okozott, mint a szerelem.
Így állt a helyzet Leonardoval, amikor betessékelte mona Lisát lakásába, bort és harapnivalót készített a lány elé, aztán beszélgetésbe bonyolódtak.
És – néhány nap, hét múlva – tanítani kezdte a lányt, aztán festegetni, rajzolni tanította, aztán még bonyolultabb dologba bonyolultak.
Szerelembe?
Istenek titkait minek fürkészni? Istennők titkait minek fürkészni? Ki mondaná meg tiszteletet, meleg szeretetet, lánynak apja iránti szeretetét érezte-e Lisa da Pistoia a vincibéli iránt?
És a mester is sokat faggatta magát érzelmeiről, míg meg nem értette: szerelmes az ő Madonnájába, végzetesen és először életében: szerelmes.

Lisa - mona Lisa - az ablaknál ült, félprofilban, mozdulatlanul, vagy majdnem mozdulatlanul, hisz a Mester festette őt. Leonardo meg a vászon mögött állt, gyakran elgondolkodva, meg-megállva a munkában, mert miközben festette a lányt, nevelgette is, tanítgatta is; igazából hangosan töprengett, hangosan mindazon, amin évek hosszú során át csak magában töprengett: most, hogy a figyelmesen hallgató, édes arcú lány ott ült műtermében, hangosan is töprenghetett.
„Ne nevess ki Madonnám, ha beszéd nélküli tanítómestert ajánlok, hogy megtanítson arra a művészetre, amelyet ő maga nem is ért; mert csakugyan jobban el tud igazítani taglejtéseivel, mint bárki más a szavakkal. Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel.”
Nézegette a lányt, várt, míg Lisa bólintott; bólintott, hogy igen, érti; akkor egy darabig csöndben festette tovább Lisa szépséges arcát, valódi Madonnává formálta őt a vásznon, kicsi Jézussal ölében, de nyilvánvalóan, nem szentképet festett a vincibéli, hanem izzóan erotikus és szelíden szép, lágy mona Lisát festett.
„   A festészet” – folytatta kisvártatva a Mester – „néma költészet, és a költészet vak festészet. Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeitől telik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérvű erkölcsi tartalom. Úgy, amint Apellész csinálta a Rágalomban, tudod Lisa?”

- folytatódik -