ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Sátán napjai

„Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!”

(Mát. 6.23)

( Az itt következő íráshoz azért választottam a fenti bibliai idézetet, mert életem egy olyan időszakában írtam, amikor elfordultam Jézustól, és megtagadtam Őt. )
 
 
Nincsenek csodák. Sok van, ami csodálatos, de a végeredmény mindig ugyanaz: a csalódás.
Sebezhető vagyok, meglehet. Azt mondják, gyűjtöm a sebeket, és nyalogatom őket. Volt már, hogy a barátaim bíztattak: „ Üss vissza! Miért hagyod magad?” Csakhogy én fegyvertelen vagyok. És tudom, hiába is állnék bosszút. Nekem a harc mindenképpen fáj. Akkor is, ha én ütök.
Sokszor ütközöm meg nem értésbe. Ennek pontosan tudom az okát, de hiába mondom el, úgysem hiszitek. Furcsa történet, igaz. A legjobb barátaim többször elismételtették velem, kételkedve hallgattak –szerintem hazugságon akartak rajtakapni.

A 6-os villamoson utaztam, teljesen egyedül, mint mindenki más, aki velem együtt szintén teljesen egyedül utazott rajta. Már elhagytuk a Baross utcai megállót, és közeledtünk a Rákóczi tér felé.
Olyan korán volt, hogy még a reggel is csak álmosan ébredezett. A fülsiketítő csendben tisztán hallottam, amint egy közeli bérház egyik baszobájában egy fáradt kurva kikelt az ágyból, és megrázta a paplan alatt horkoló férfit.
- Elmentem babám – mondta.
- Hány óra van, szívem? – kérdezte az öntudata felé kapálódzó férfi.
- Rossz hírem van számodra kiscicám. Én nem a feleséged vagyok. Úgyhogy az, hogy most jó reggelt kívánok neked, egy kis lóvédba fog kerülni.
A férfi félálomban kotorászni kezdett az éjjeliszekrényén.
„Bankjegyek” – dünnyögte. Előkotort egy kötegre valót.
- Köszönöm, édes – mondta a kurva, és elindult lefelé a mocskos lépcsőházban.
Már a lépcsőkön mentében valami elkezdte szúrni a zsebét.
Belenyúlt, kivette a pénzt, de mivel semmi különös nem látszott rajta, visszatette. „Mi a szar ez?”
Közben leért a villamosmegállóba, pont, amikor befutott az én villamosom. Az ajtók kinyíltak, és a nő felszállt. Rászegeződtek a tekintetek, és nem is a külseje miatt, hanem valami furcsa bűzt árasztott magából –pedig tisztának látszott – és a zsebéből valami füst-szerűség gomolygott elő.
A 6-os tovább haladt, már majdnem a következő állomáshoz érkezett. A kurva leült egy ülésre, és minden előzetes bejelentés nélkül lángba borult. Égett a ruhája, a haja, az egész nő lobogó fáklyává változott.
Körülnéztem, mert ez nem egy mindennapos jelenség – legalábbis akkoriban még nem volt az -, és látni akartam az utastársak megdöbbent arcát, és hüledezését.
De az előbb még népes villamoson már egyetlen utas sem volt.
Elhatároztam, hogy ha beér a villamos a megállóba, én is leszállok, hátha a kurva – ő még mindig lángolt – felrobban, vele együtt esetleg én is – és nekem aznapra más terveim voltak. Bankjegyekhez kellett jutnom, saját bankjegyekhez – amilyeneket régóta már csak másoknál láttam – mert egyre inkább úgy alakultak a dolgok, hogy az élet lehetetlenné kezdett válni bankjegyek nélkül.

A bankjegy a pénz egyik formája, s mint ilyen, eredetileg egy több ezer éves föníciai találmány. Eredeti célja szerint az árucsere megkönnyítésére használatos. De mostanában valahogy az élet alapvető feltételévé kezd válni. Akinek nincs, mindenképpen be kell szereznie, különben éhen hal. Akinek pedig bőven van, annak nem kell strapálnia magát, mert nála önmagától szaporodik.

Szóval, ahogy mondom, le akartam szállni az elnéptelenedett villamosról, otthagyva az égő kurvát, de ahogy felálltam volna az ülésemről – igen, ezt még elmondani is nehéz.
Mondom, az utasok két villamosmegálló között, menet közben csukott ajtóknál egyszerűen eltűntek a robogó járműről. De – meglepő ugyan – ez valamelyest mégiscsak érthető, ismerve a tömeg hisztériára hajlamos jellegét, és tudva, hogy az emberek manapság eszüket vesztve rohannak, hogy előbb odaérjenek azokra a helyekre, ahonnan aztán már tényleg el kell rohanniuk egy olyan helyre, ahonnan…

Fel akartam állni az ülésemről, de az ülésem már nem volt alattam… Így persze, ha az ember már nem ül, baromi nehéz felállni, úgyhogy körülnéztem, hogy esetleg a többiek példáját követve hagyom el a villamost, de a villamos nem volt sehol.
Valami kellemetlen súlytalanságot éreztem. A csend egyre sűrűsödött körülöttem.

Az autómban találtam magam, útban a Pasaréti téri református templom felé.
Mindig élveztem a vezetést. Most is, egyáltalán nem bántam, hogy az autómban ülök. De láttam, hogy most, hiába vagyok a helyemen, hiába fogom a kormányt – az autót nem én vezetem.
Mire a Pasaréti térre értem, sötét éjszaka lett. Enyhe szorongással töltött el, hogy a nap szokásos többi része elmaradt. Kerestem egy parkolóhelyet – pontosabban az autóm beállt velem egy üres helyre. Az emberek osztozva rémületemben artistákat megszégyenítő mozdulatokkal ugráltak félre az utamból.
Itt van ez az ismerős templom. Pontosan nem tudtam, miért, de homályosan sejtettem, hogy ide jöttem.
A késői óra ellenére azonnal megtaláltam Mézimázt, a lelkészt, aki – mintha csak megbeszéltük volna – a kapuban várt.
- Üdvözlöm Pekki úr ( ez én vagyok ) – mondta – már vártam.
- Jó estét – vagy mit – tiszteletes úr – köszöntöttem. – Nem tudom, ön is észrevette-e, hogy ez a mai nap…
- Higgye el, nincs ebben semmi különös. A végidőket éljük. A Sátán minden eszközt megragad a megfélemlítésünkre.
- Igen. De hadd mondjam el, mi történt!
- Semmi szükség rá, kedves Pekki úr! Nyugodjon meg, kérem. Mindannyian ugyanazokat az eseményeket éljük át – a különbségek merőben felszíniek.
Nem tudom, de ahogy nyugtatgatott, egyre rosszabbul éreztem magam. Mindez nagyon hasonlított azokhoz az érzéseimhez, amelyeket éppen most éltem át.
- Tudja, Pekki úr, vannak az én praxisomban is nálunk sokkal szegényebb emberek. Ha módjában áll, kérem, gondoljon rájuk, amennyire erejéből futja.
„ Nem biztos, hogy vannak mostanában nálam sokkal szegényebbek” – tépelődtem, fájdalmas műtétet hajtva végre magamon, a zsebeimben kotorászva.
Persze bankjegyek után kotorásztam, és néhány kisebb címletűt átnyújtottam a lelkésznek.
Megkönnyebbüléssel töltött el, ahogy végre kiléptem a templomból… Mivel még nem reggeliztem, vágyakozva nézegettem a tér apró élelmiszerboltjait. Belenyúltam a zsebembe, hogy maradt-e még benne valami. Kezemet alig bírtam zsebembe mélyeszteni, olyan vaskos papírcsomóba ütköztem.
Előhúztam.
„ Bankjegyek”.
Kezemben nagy csomó bankjegyet láttam, és éreztem, hogy ezen csodálkoznom kellene, de nem tudtam. Ehelyett elfogott az ismerős vásárlási láz – ott kezdve, hogy teleettem magam hamburgerrel. De a bankjegyköteg – csak kicsi üzletek voltak a közelben – nem-igen akart fogyatkozni.
Ahogy így sétálgattam a késő esti téren, örömmel szórva – amennyire csak bírtam – a rég nem látott vásárlóeszközöket, lassan már mindenütt jól éreztem magamat, csak a bőrömben nem. Szokásom szerint szóba álltam minden járókelővel; igyekeztem rózsás hangulatomból átnyújtani nekik egy-egy csokrot.
Igen. Világéletemben szerettem az embereket.
Elindultam az autóm felé, amely olyan kétszáz méterre lehetett a templomtól. Útközben még egy koldussal is elbeszélgettem. Egy vastag csomagolópapíron ült, a hideg téli járdán – csoda, hogy oda nem fagyott.
Valamikor hegesztőként dolgozott egy gyárban. Nem akármilyen szakember volt: szakmai díjakat is nyert Németországban. Először az alkohollal adódtak problémái, aztán kedves neje, aki ezt nem tudta tolerálni, kiutálta őt otthonukból. A férfi szelíd volt, és szerény, és miután futott néhány kört a rokonai körül lakhatás-ügyben – minden eredmény nélkül -, az utcára került. Ez persze magával hozta a még több alkoholt, külseje egyre jobban leromlott, és bár munkáját továbbra is jól végezte – kirúgták.
Azóta hiába próbálkozott, hiába villogtatta szakmai okleveleit – mostani külsejével csak elutasításokhoz jutott.
Jól elbeszélgettünk, és mivel úgy sejtettem, hogy az autómig már nem lesz módom vásárolgatni az ismeretlen úton zsebembe került bankjegykötegből…
- Ha nem sértelek meg vele… Talán tudnád használni – mondtam, és kezébe nyomtam zsebem tartalmát.
-
„ Fáztunk az erdőben, de mi nem vagyunk olyanok, hogy az utcán közösülünk, mások előtt”

Az autóm felé irányultam, és elhatároztam, hogy az utolsó százötvenegynéhány méteren már nem szólítok meg senkit. Gondolataimba mélyedve igyekeztem a nap (?) eseményeit valamilyen érthető rendszerbe összerakni.
Gondolataim szerelmem felé kalandoztak, akit nemsokára viszontláthatok, ezért megszaporáztam lépteimet.
Találkozásunk várása most nem ingerelt kapkodó rohanásra. „ Kellemes olyasmire várakozni, amiről tudjuk, hogy beteljesül”
Csak lazán lépkedtem, de hiába voltam eltelve kellemes várakozással, észre kellett vennem, hogy a Pasaréti téri éjszakában bomlásnak indultak a dolgok.
Az éjszaka ( éjszaka? ) sötétje megsűrűsödött. Mint amikor a félhomályos szobában felkapcsolnak egy erős lámpát… valahogy olyan volt, mintha a rendes sötétségbe reflektorszerű „ sötétségszórók” hasítottak volna. Az emberekből ezer Wattal sugárzott a feszültség és a nyugtalanság.
A rövid úton, amit meg kellett tennem, két súlyos karambol történt egymás után. Csattanások. Fülrepesztő csend. Karmazsinvörös felvillanások. Meg sárgák. Már nem tudtam kedvesemre gondolni. Már semmire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy százötven méter hogy tarthat ilyen sokáig.
Egyre nőtt bennem a rémület, és közben egy távoli hangot hallottam: „ Soha nem jutsz haza”
Lassan, fájdalmasan kiszakadt belőlem az a külső mozzanatok nélküli kapcsolat, amely nem megmagyarázhatóan, de mindenki számára ismerősen összeköti egymással az embereket. „ Látod, egyedül vagy” – hallottam ismét azt a távoli hangot, és olyan magányosnak éreztem magam, mintha a világ megteremtése késésben lenne az én létezésemhez képest.
Újra éreztem azt a kellemetlen súlytalanságot, amit reggel ( reggel? ) is a villamoson. Elhatároztam, hogy sürgősen Szilvácskámra gondolok…
„ Csak a farkadért szeret, de az is valami, igaz?”
„ Siess haza, örülni fog neked – már ha sikerül eljátszania, hogy nem zavarod meg abban, amit most csinál”
Most már elviselhetetlen nyomást éreztem. A népes utca kihalttá vált, s én egyedül vonszoltam magam az autóm felé, már időtlen idők óta, és a súlyom is…
Határozottan éreztem, hogy a lábaim már alig érintik a földet. Egy pillanat alatt valami mozdulatlan forgószél féle kapott fel.
„ Tedd le, vagy meghalsz!”
Nem volt semmi a kezemben – talán csak egy kis görcs -, de ijedten szétnyitottam az ujjaimat. „ Hagyj engem aludni! – mondtam a Hangnak. – Én a tyúkokkal fekszem” „ A tyúkok még fenn vannak. Nézd csak, szépen ragyog a nap!”
Az autóm megállt velem a házunk előtt, és leparkolt.
Már a kezemet sem tettem a kormányra, csak megbabonázva figyeltem.
A hetediken lakunk, de emiatt a nyomasztó lebegés-féle miatt nem mertem beszállni a liftbe. Viszont Szilviámat már nagyon szerettem volna karjaimba zárni, úgyhogy rohanni kezdtem fölfelé, türelmetlenül számolva magamban az emeleteket. „ „Kettő… három… határozottan emlékszem a harmadikra, meg hogy még egy emeletet futottam fölfelé, amikor velem szemben a falon egy nagy piros 7-es nézett felém. „ Ilyen nincs!” Megálltam az emeletünket jelző nagy piros hetes előtt, és úgy meredtem rá, mintha nehezemre esne végigolvasni. „ Hogy maradhatott ki négy emelet?” Lementem egy fordulót a lépcsőn – a 6-os ott volt. Szorongva másztam vissza a hetedikre ( hetedikre? ), annyira elbizonytalanodva, hogy az ajtónk előtt megállva először elolvastam a névtáblánkat. „ Kovács Szilvia / Pekki Zoltán” Előhalásztam a kulcsomat, és beerőltettem a zárba.
Az előszobában sötétség fogadott, és megint az a harsány csend… Teljes erőmből hallgattam, hogy meghalljam, merről jönnek Szilvácska mozdulatai, és rohanhassak mielőbb karomba zárni őt. Már az összes helyiségeinkbe benyitottam, amikor Szilvácska végre megszánt, és illetlen módon kikiáltott az illemhelyről.
- Vajon mi olyan sürgős, Zoló?
Leültem a nappaliban, a kanapéból kiálló ezernyi tűre, és vártam.
- Na mesélj, merre jártál?

Szerettem volna beavatni napi eseményeim történetébe, anélkül, hogy ijedten a telefonhoz kapjon, valami dokit riasztani. Életünkben először fogalmazgatnom kellett magamban, hogy mit mondjak neki.
- Szilvácska, ez a világ meghibbant.
- Ez komoly felfedezésnek hangzik. Ma jöttél rá?
- Valami teljesen megváltozott.
Éreztem, hogy képtelen vagyok, és nem is merem elmesélni a napomat. Úgyhogy előadtam egy félig-meddig kitalált sztorit – ami azért elég szörnyű volt ahhoz, hogy meggyőző legyen, s úgy döntöttem, hogy inkább Szilvácskát hallgatom.
- És veled mi történt?
- Aranyosak voltak a gyerekek. Tudod, tegnap megrajzoltam nekik azt a segédanyagot – emlékszel, amit diszlexia kezelésére találtunk ki. Jól bevált. Csak Rudinak nem ment, úgyhogy ötször kéredzkedett ki WC-re, és mindig egyre nehezebben talált vissza.
- Szilvácska, hogy állunk bankjegyekkel?
- Ja, igen… akartam is mondani, hogy Teri néniék kölcsönkértek egy ötezrest. Amikor átjött, alig tudtam kihúzni belőle, hogy mit akar. Rettenetesen szégyellte magát.
Nekünk összesen hatezer forintunk volt itthon, de amikor nagy nehezen kibökte, hogy leveset szeretne főzni, satöbbi, nem voltam képes a mi pénzügyi helyzetünkről mesélni neki. Meg azt is tudtam, hogy te majd hazahozod ma azt a kis honoráriumot – legalábbis amit útközben nem költesz el „ feltétlenül szükséges” dolgokra.
- De hát én tényleg feltétlenül szükséges dolgokat veszek…
- Igen. Mint például a múltkor az a partvis, ami Bachot játszik, ha két mozdulat között egy pillanatra nem mozgatjuk.
- De hát a régi partvisunkkal már alig lehetett söpörni!
- Zoló, itt valami gond van. Te nem szoktad ennyire védeni az őrültségeidet. Mennyit sikerült hazahoznod?
- Hát az úgy volt…
- Úristen! Mindet elverted?
- Várj, Szilvácska, mindjárt meg fogsz érteni…
- Én értelek téged, őrült spanyol, de a következő honoráriumodig, vagy az én fizetésemig a vajas kenyér lesz a kedvenc ételed, kevés vajjal, és vékonyra szeletelve.
- Vali néniéknél voltál?
- Tudod, Józsi bá’ teljes erejéből dolgozik, túlórázik, meg minden. Őt nem építették le, és nem is fogják. És hónap végén kap egy akkora köteg bankjegyet, hogy talán jobban kijönnének, ha seggtörlésre használnák.
Rossz passzban van. Már a kormányt sem igen szidja.
- Iszik?
- Á, dehogy. Talán még jobb is lenne, ha inna, de már egy deci húszforintos borra is félti a kis pénzüket.
Mostani kedves kormányunk tett egy nagy felfedezést a „Kenyeret és cirkuszt a népnek” című ősi, római bölcsességgel kapcsolatban. Már amennyire ők el tudják képzelni, hogy mit lehet kezdeni egy hatvan-hetvenezer forintos átlagfizetéssel: legyen minél drágább a kenyér, és ebből már kialakul a cirkusz is. Kicsit gonosz találmány, de a zseniális logikája azért megkapó. A drágább kenyér elveszi a bankjegyeket azoktól, akiknek úgyis kevés van, és azoknak a zsebébe vándorol, akik buzgón gyűjtik, és a nélkülöző emberek körében – ráadásul ingyen – kialakul a cirkusz, ami legyengíti, harcképtelenné teszi őket.
És mivel láthatatlan emberekkel nehéz felvenni a harcot, a politikus urak nagy megelégedésére az emberek egymás torkának esnek.
- Szilvácska, te se vagy ma a legjobb hangulatodban…

Másnap délután emelkedett hangulatban tértem haza, mivel nem felejtettem el bemenni a szerkesztőségbe a honoráriumomért. Egy képzeletbeli tűvel összevarrtam a zsebemet, és rohantam haza a jó hírrel. Ennyi bankjegyből kifizethetjük a múlt havi villanyszámlánkat…talán – nem tudtam leállítani magam az álmodozásban – még bliccelnünk sem kell majd ebben a hónapban a tömegközlekedési eszközökön. Ha még egy kicsit spórolni is tudunk, vehetünk Szilvácskának egy új kesztyűt.
Annyira fel voltam dobva, hogy kulcsommal elsőre beletaláltam a zárba.
- Szilvácska! – kiáltottam – Szilvácska!
Szilvácska nem volt otthon, pedig teljes szívemből vágytam rá, hogy megosszam vele az örömömet.
Leültem az íróasztalomhoz, és a billentyűk ütögetésével játszva, türelmetlen várakozásba fogtam. Három másodpercenként megvizsgáltam az órám számlapját, és halvány elképzelésem sem volt, hogy mihez kezdjek. Csak vártam. És bekapcsoltam a magnót, aztán a TV-t, de nem tudták elterelni a figyelmemet az epesztő várakozásról. Úgyhogy végül bekapcsoltam a rádiót is. Hogy a kikapcsolódás mellett még valami hasznos dologgal is foglalkozzak, kezembe vettem egy könyvet.
Körülbelül félórai magnó, rádió és TV hallgatás után meg kellett állapítanom, hogy az olvasással most valahogy nem tudok haladni. Még mindig az első oldal első bekezdését olvastam – és még mindig nem tudtam, hogy miről szól.
Letettem a könyvet, és egy darabig föl-le futkostam a szobában. Arra gondoltam, hogy esetleg meg kellene borotválkoznom. Bementem a fürdőszobába, leemeltem a borotvahabot a polcról, és jó alaposan befújtam vele az ingem hajlatait. Pengével a kezemben belepillantottam a tükörbe, és láttam, hogy az arcom száraz – valószínűleg megfeledkeztem a borotvahabról. Már nyúltam volna a borotvahabos palackért, amikor a rádióban / vagy a TV-ben Wagner zene szólalt meg. Természetesen azonnal kirohantam, hogy beazonosítsam az áruló zajforrást. A rádióból jött, s én azonnal nekiestem a csatornakereső gombnak. Valahogy nagyon nehezen sikerült állítani rajta, amíg le nem raktam a kezemből a borotvapengét.
Úgy éreztem, egy kicsit pihennem kell. Mindent kikapcsoltam és leültem a sarokba. „Igen, igen, persze. Nemrég átrendeztük a lakást” – jutott eszembe, amikor beleestem a szennyes tartó kosárba. „ Itt volt a fotel” „Minden mindegy” hangulatba érkeztem, és barátkozni kezdtem a szennyessel, de a térdhajlataimat nagyon nyomta a kosár széle, úgyhogy mégis kievickéltem, és hogy most már biztosra menjek, megkerestem azt a helyet, ahol korábban a szennyesláda állt, hiszen kedvenc fotelom nyilvánvalóan ott kell legyen, és most már teljesen ellazulva, csukott szemmel beleültem Szilvácska kínai vázájába.
A padlón fektemben kissé felkönyököltem, és elkezdtem leszedegetni magamról a cserepeket.
Végre igazán zseniális ötletem támadt: a telefon!
Hát persze! Nehéz elérni a Gyépé-ben, de már régen meg kellett volna próbálnom. Igen. Már tárcsáztam is.
- Jó napot kívánok, Kovács Szilviát keresem.
- Kivel beszélek?
- Az élettársa vagyok, Pekki Zoltán. Nagyon fontos lenne, kérem…
- Sajnos lehetetlen, uram. Ha jól tudom, vidékre utazott.
- Vidékre?! Milyen vidékre? Hova? Én erről semmit sem tudok: Nem hagyott nekem üzenetet?
- Én telefonközpontos vagyok, uram. Nem tudok semmit. Viszonthallásra.

Teljes gőzzel rohantam haza Szombathelyről Budapestre, alig várva, hogy találkozzam Szilvácskával. A jól sikerült könyvüzlet lebonyolítása után, farzsebemben vaskos bankjegyköteggel száguldottam, a három órás út alatt megebédelve, nagyokat énekelve, és önfeledten gyönyörködve a csodálatos vasi és zalai tájakban. Annyira menekülés-szerűen jöttem el Szombathelyen tanuló feleségemtől, hogy egy árnyéknyi lelkifurdalást sem éreztem.
Szilvácska annyira betöltötte gondolataimat, hogy a forgalomban résztvevő többi autósnak rendkívüli lélekjelenlétre és ügyességre volt szüksége ahhoz, hogy haladási irányát ne kelljen lényegesen megváltoztatnia.
Így is minden remekül ment Pestig, minden stoppost felvettem, bár valamennyien szokatlanul szótlanok voltak.
/ Lehet, hogy ők is, akárcsak én, az impozáns sebességgel elszaladó táj szépségeiben gyönyörködtek? /
Az M1-es autópálya végén, Budán, a Petőfi hídra vezető úton egy felüljáró alatt kell áthaladni, egy éles kanyarban. Mivel most már egyedül autóztam, és már a repülés sem lett volna elég jó megoldás számomra ahhoz, hogy Szilvácskát elviselhető időn belül karjaimba zárhassam; igyekeztem a gázpedált átpasszírozni az autó padlóján.
Ez a kanyar olyan veszélyes, hogy lassítanom kellett.
Ki is van írva, hogy max 30 km. De emlékeztem, hogy Szombathely felé, néhány napja – igaz, hogy könyvekkel telepakolt autóval, de kb. 50-nel egész jól bevettem.
Nagy önuralommal tehát most is lelassítottam ötvenre.
Már a kanyar közepén éreztem, hogy az autó kibillen egyensúlyából, és mindjárt felborul. Az agyam hirtelen olyan szokatlan tisztasággal és nyugalommal kezdett működni, mint egy számítógép. Hagyhattam volna átcsúszni az autót a szembe jövő sávba, de mivel ott két zsúfolt kocsisor jött… Az autó közben már felugrott a két sáv közötti kb. egy méter széles útpadkára. Miközben egy villanásnyi idő alatt lepergett agyam vetítővásznán életem filmje, kristálytiszta aggyal láttam a helyzetet, és magam előtt úgy harminc méterre, a padka végén azt az útjelző táblát, amelybe majd mindjárt belefúródom. Ösztöneim azt súgták, hogy nem szabad fékezni, mert akkor valószínűleg átpördülök a padka túloldalára, egyenesen a szembe jövő kocsisor közepébe.
Valami földöntúli nyugalommal vettem tudomásul, hogy semmit sem tehetek. Szinte valami örömféle töltött el – egy kis kellemes bűntudattal vegyítve, mert az események ilyetén menete összekapcsolódott bennem azzal a ténnyel, hogy épp feleségemet hátrahagyva a szeretőmhöz száguldok.

Egy feldúlt taxisofőr lépett hozzám.
- Azt tudod, hogy majdnem meghaltunk mind a ketten?
Még nem ocsúdtam fel teljesen kellemes kábulatomból, úgyhogy csak ültem mozdulatlanul, és felteszem, el kellett kezdenie rázogatni, hogy kapcsolatot teremthessen velem. Amikor látta, hogy lassan megmozdulok, megkérdezte:
- Nem lett valami bajod?
Mindig biztonsági öv nélkül vezettem – sose bírtam a kötöttségeket – úgyhogy kérdéséről eszembe jutott, hogy nyilván nekieshettem a kormánynak. Csak azért néztem végig az ingemen, mert láttam, hogy ez a kedves ember komolyan aggódik értem.
- Egy kicsit bepiszkolódott az ingem –válaszoltam elmélázva.
- Hülye! – a taxis megkönnyebbülten röhögött. – Egyébként jó helyen csináltad. Itt van egy köpésre a Hungária Biztosító központja. Szállj ki, ha tudsz, és betoljuk a verdádat a kárfelvételre. Biztos, hogy élsz még?
- Igen. Köszi szépen, nagyon rendes vagy. De te hogy kerülsz a képbe?
- A szembejövő sávban jöttem az utasommal, és onnan láttam a produkciódat. Gondoltam, majd megpróbálsz eljátszani a fékkel, és akkor: viszlát világ! Na, mozgás, nekem még ma dolgoznom is kell.

Kétségbeesetten igyekeztem munkára fogni az agyam.
Mi történhetett? Baleset érte? Ottfelejtette magát valamelyik barátnőjénél? Kitört rajta a vásárlási láz? ( Ja, nem. Az én vagyok… ) Akkor? Hazautazott az „édes”-hez?
Nem. Akkor telefonált volna…
Baleset.
A telefonhoz rohantam, felkaptam a kagylót, és …
De honnan tudhatnám, hogy melyik kórházban van? Ja, persze. A Központi Ágynyilvántartó! Vagy a Mentőszolgálat.
- Jó estét kívánok, kérem, az élettársam eltűnt, nem tudom, hol lehet, feltételezem, hogy valami baleset, csak fogalmam sincs, hogy melyik
- Jó napot, uram. Az élettársa neve?
- Kovács Szilvia.
- Mikor történhetett a baleset?
- Honnan tudjam? Illetve: bocsásson meg, úgy értem… elment reggel dolgozni, azóta nem láttam, pedig már rég itthon kellene lennie, délután öt óra óta várom!
- Uram, még csak fél öt van…
- Akkor fél öt óta, nem tudom pontosan, de kérem, higgye el, ilyenkor már itthon szokott lenni, és a munkahelyén sem tudják, hol van, nem is telefonált…
- Nézze, meg kell kérdeznem: mennyi alkoholt fogyasztott?
- Uram, én antialkoholista vagyok, csak borzasztóan aggódom. Kérem, segítsenek!
- Elég nehéz lesz így, az ön „adataival”… kérem, adja meg a telefonszámát, és félóra múlva visszahívom. De értesítse a rendőrséget is – bár azt javasolnám, hogy ezzel még várjon holnap reggelig.
- Várjak… de hát…
- Igen, uram. Elhiszem, hogy az ön számára nehezen elviselhető a helyzet, de legyen férfi.
Hamarosan jelentkezem, uram. Viszhall.

- Jó napot, uram. Hont százados vagyok.
- Á, százados úr, talán már…
- Sajnos csak egy adat miatt hívom. Egyelőre. Úgy mondta, hogy az élettársa a Gyógypedagógiai Intézetben dolgozik, ugye?
- Igen.
- Pontosan melyik szervnél? Nevet, címet, telefonszámot kérek.
Már három napja egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Ha valamihez hozzányúltam, az vagy felborult, vagy összetörött. Még a legkevésbé hasznos vagy értelmes dolgokkal, legkedvesebb kedvteléseimmel sem tudtam lefoglalni magam. Agyam egyetlen fájdalmas kérdést visszhangzott folyamatosan: „Hol van Szilvácska?” Még az embereket sem szólítottam le az utcán, de ez még semmi: az ismerőseimmel sem voltam képes beszélgetni – a barátaim meg: ijesztő állapotomat látva kerülni kezdték a velem való találkozást.
De velük sem tudtam volna beszélgetni.
Újra, sőt egyre gyakrabban hallottam azt a furcsa, távoli hangot, amely – távolisága ellenére – valahogy mégis mintha belülről jött volna.
„Látod, mondtam, hogy egyedül vagy” „Bele kell törődni. Mindenki egyedül van.”
„Hallgass már, te mocskos vadállat! Én hallom a kapcsolatot az emberek között. Te vagy süket vagy, vagy gonosz, vagy mind a kettő”
De sajnos már nem hallottam az emberek közötti kapcsolatot. Mintha megsüketültem volna. Mert beszélni ugyan tudtam – technikailag -, de az, amit mondtam, nem belőlem jött.
És ami a legrosszabb, Szilvácska hangját sem hallottam. Pedig vele mindig tudtunk beszélgetni bármilyen távolságból, minden technikai eszköz nélkül.
Úgy éreztem, hogy meghaltam, és felelőtlen embertársaim elfelejtettek eltemetni. „Bárcsak a föld alatt volnék, ahogy becsületes hullához illik!”
- Jó reggelt, uram, Hont százados…
- Megtalálták?
- Igen. Az élettársa Miskolcon tartózkodik, az édesanyjánál.
- Ó, nagyon hálás vagyok…, köszönöm, százados úr…
Én nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg a fáradozásait.
- Örülök, hogy segíthettem. Minden jót…
- De…de… ez lehetetlen. Hiszen ott van telefon…
Már régen felhívott volna…
- Uram, úgy tűnik, önnek is van telefonja. Talán próbálja meg. Hátha ebből az irányból is létrejöhet a kapcsolat.

- Szilvácska, te vagy? Jól vagy?
- Szia, Zolikám. Szilvi még alszik. Hívd egy kicsit később! Sőt, ne is hívd, majd ha felébred, én szólok neki, hogy hívjon fel téged.
- Köszi, Magdi néni. Szia.
A következő órákat megint az órám számlapjának tüzetes vizsgálatával töltöttem, valamint azzal, hogy rohangászás közben igyekeztem kikerülni a tárgyakat, amelyek minduntalan nekem akartak jönni.
A telefon durván és erőszakosan hallgatott, az idegpályáimon pedig maratóni futók edzettek.
Végre csöngött, és olyan gyorsasággal kaptam utána, hogy levertem az asztalról. Felszedtem a kagylót. Szerencsére a vonal nem szakadt meg.
- Halló, Szilvácska?!
- Szia Zozó! Guszti vagyok.
- A kurva életbe!
- Ennyire azért ne örülj nekem!
- Bocsáss meg, ez nem neked szólt.
- Van még valaki a vonalban?
- Kérlek, ne viccelődj! Mindjárt szétrobbanok az idegtől.
- Én nem vicceltem… Na mindegy… Azt most nem kérdezem meg, hogy hogy vagy…
- Igen. Légy szíves ne…
- Megtalálták?
- Igen. Igen, de …
- Csak nem…?
- Á, dehogy.
- Valami baleset?
- Nem, hál’ Istennek. Legalábbis testileg nem. De három napja ( vagy négy ), hogy eltűnt, és még csak fel sem hívott. Sőt…
- Sőt?
- Vonal nélküli távolságin sem beszéltünk azóta, ami közöttünk mindig működött.
- Hát hívd fel te!
- Baszd meg! Persze, hogy felhívtam már… Igaz, hogy csak ma reggel, de hát ma tudtam meg, hogy hol van. Miskolcra ment az „édes”-hez. De még aludt. Csak a mamával tudtam beszélni. Azt mondta, majd visszahív.
- Akkor most már csillapodj le te faszfej! Majd hív.
- De nem hívott vissza!
- Lehet, hogy még mindig alszik.
- Délben?
- Öregem, te nagyon összetörhettél, ha még azt is tudod, hogy hány óra van.
- Nem fejből tudom. Órák óra a mutatók mozgásában gyönyörködöm.
- Egy magadfajta vízfejtől még ez is szép eredmény.
- Ne haragudj, Guszti, tegyük le! Hátha pont most hív.
- Oké, Zozó. De figyelj: ma egész nap bent vagyok. Hívjál fel bármikor, ma úgyis csak „fát vágok”. Nyugodtan be is sétálhatsz – egyszer úgyis rá kell jönnöd, hogy ugyanolyan messze vagyok tőled, mint te tőlem.

Valamivel dél előtt egy csomó lerongyolódott ember álldogált a Magdolna utcai ingyen konyha – egyelőre még zárt – ajtaja előtt. Éhesen, de türelmesen várakoztak.
Közben az élhető, békés múlt emlegetésével, és aprópénzes üzletek lebonyolításával mulatták az időt.
Bankjegyek az ő zsebeikben nemigen akadtak, fémből készült, úgynevezett aprópénzekkel csencseltek, amelyeket már szinte kizárólag ők tudtak használni. Vásárlóértékük ugyanis gyakorlatilag már nem volt – de „ árucikkeikre” is ez volt a jellemző.
Pekki – bár a közelben lakott – maga sem tudta hogyan, egyszercsak ebben az ingyenkoszt osztásra váró csoportban találta magát.
Annyit tudott, hogy menekülni akart otthonról, ahol majd belesüketült Szilvácska ordító hiányába. Csatangolt, ahogy szabadidejében mindig is szokott, de most ez sem volt olyan, mint máskor. Nem volt képes – kedve szerint – leszólítani a járókelőket, vagy ha igen, nem találta a kapcsolatot.
De ennek a csoportnak a levegője már messziről megcsapta. Beállt közéjük – az ürügy megvolt, hiszen már napok óta alig evett – és végre ( nagyon halványan ) megint érzett valamit az állandó „radar-kapcsolatból”, amely az embereket ( vagy talán az összes élőlényt? ) összeköti.
Egy igen fiatalos külsejű – de, mint kiderült, hatvanéves – férfival elegyedett szóba.
- Negyven évig dolgoztam, lakatos-művezetőként, ugyanazon az egy munkahelyen. Most egyedül élek, és a tizenhétezer forintos nyugdíjam a rezsire is alig elég. Otthon tejet, meg zsömlét eszem – néha. Nincs egy szál cigid?
- Vegyél nyugodtan, amennyit akarsz!
- Vehetek két szálat?
Oda akartam adni neki az egész csomagot, mondván, hogy „nekem van még”, de csak két szálat fogadott el.
Pontosan délben az ingyenkonyha alkalmazottai kinyitották az ajtót, és a kisded tömeg – tömeghez nem illően – minden tolakodás nélkül, lassan hömpölygött befelé a szegényes, tiszta kis ebédlőbe. Alig volt nagyobb, mint egy tisztes polgári család étkezője. Négyszékes asztaloknál egyszerre huszonnyolc ember ehette meg bőséges, és tűrhető ízű egytálételét. A többiek csendben beszélgetve tovább állták a sort.
Én is beszélgettem, örömmel fedezve fel a néha ijesztő, de majdnem minden esetben rongyos külső alatt a mélyen érző, sokszor meglepően intelligens benső tartalmakat.
Egy ifjú költő hosszan kérette magát – de valahogy mégsem színpadiasan -, majd egy újabb elhatározással a kabátzsebébe nyúlt, és előhúzta ( számomra meglepő formában ) tisztán legépelt, két legújabb szerzeményét.
Még mindig némi kétkedéssel átfutottam az egyik művet – illetve átfutottam volna, de már az első néhány sorból olyan őserő, lényegre törő, pontosan, érzékletesen megfogalmazott súlyos mondanivaló, és remek stílus csapott meg, hogy előröl kezdtem.
- Maga mit akar itt? – kérdezte az egyik konyhai alkalmazott, miközben rácsodálkozott ápolt külsőmre.
- Ööö… Csókolom… Tanulmányt szeretnék írni az ingyen étkeztetésről. – És bár ezzel a válasszal alaposan megleptem önmagam, rájöttem, hogy tényleg így van. – És… én magam is regisztrált munkanélküli vagyok, úgyhogy – ha lehet – ebédet is kérnék…
- Nálunk jegy kell hozzá. Van jegye?
- Én nem tudtam, kérem… most vagyok itt először…
- Menjen be az önkormányzatra, és kérjen… itt ki vannak számolva az adagok – mondta a konyhai alkalmazott,
- Menjen be az önkormányzatra, és kérjen… itt ki vannak számolva az adagok – mondta a konyhai alkalmazott, és a hatalmas fém-merőkanállal kimért egy adag ételt – most adok magának, mert általában valami maradni szokott. Jó étvágyat!

Másnap ( más nap? ) bekullogtam Gusztihoz
- Zolókám, ne haragudj, most nem érek rá – ugrott fel barátom a számítógéptől.
- De hát azt mondtad…
- Én azt tegnapra mondtam, most egy percem sincs, de délután felugrok hozzád.
Hazavánszorogtam. Mivel többnyire gyalog járok, vagy BKV-vel autóval szinte csak akkor tudok, ha a cégem fizeti, hiszen – bár van munkám – valóban regisztrált munkanélküli vagyok -, hazafelé rengeteg emberrel találkoztam. Illetve volna: ez így szokott lenni, de most már csak „átkeltem” ezen a rengeteg emberen egyetlen találkozás nélkül.
„Látod – hallottam -, meg kell végre tanulnod, hogy egyedül vagy… mindenki egyedül van. Szállj le itt, gyorsan, majd megmutatom, hogy miért!”
Örültem, hogy végre van egy ötletem, ha nem is értettem, mi az; és néhány embert kissé odább taszítva leugrottam a buszról.
„Menj oda ahhoz a bankautomatához – hallottam belülről -, és vegyél ki húszezer forintot!”
A Szilvácskával közös bankszámlánkon – tegnapi kivételem után nyolcvanhétezer forintnak kellett lennie. Csodálkoztam, hogy erre most milyen tisztán emlékszem, és hogy milyen kellemes izgalom tölt el – hiszen úgy ismertem magamat, mint akit nem érdekel a pénz.
A gép kiadott két darab tízezer forintos bankjegyet – hatalmas pénz, egy havi kajapénzünk -, boldogan a zsebembe gyűrtem, bár egy kis félelem is elfogott, hogy mi lesz, ha azonnal elköltöm az egészet. Szokásom szerint megnéztem az új egyenleget. Száztízezer forintot mutatott.
Én szeretem a meglepetéseket, meg a jó vicceket, de ezt nem értettem. Nekem most nincs kifizetetlen pénzem, Szilvácska fizetéséig még van vagy tíz nap… „Végül is jól jön ez a pénz” – gondoltam -, „lesz bőven helye” – nyugodtam bele a tényekbe – és néhány perc múlva észrevettem, hogy a képzeletbeli újabb vásárlásaimtól bankszámlánk egyenlege megint a nulla körüli értékekhez közelít. Ettől megijedtem, és hatalmas erőfeszítéssel, fogaimat összekulcsolva, erőltetett menetben áthaladtam városrészünk szép kis üzletközpontján, és az égből pottyant bankjegyeknek örvendezve beléptem barátságos, csendes kis lakásunkba.
Itt döbbentem rá – amikor öt perc múlva elegem lett kis lakásunk barátságosságából meg csendességéből -, hogy hazafelé nem is néztem meg a szembejövők arcát, nem olvasgattam kedvenc „mindennapilapomat”. Csak jöttem, mint egy tank, és kimondottan zavart, hogy egy csomó másik „tankot” kell kerülgetnem.

- Zoló, itt vagy még? – megint észrevettem Gusztit, aki velem szemben ült a nagyszobában, és megpróbálta elhitetni velem, hogy még élek.
- Guszti, Szilvácska már nem szeret engem – mondtam, és homályosan olybá tűnt, mintha ezt már nem legelőször mondanám. Képtelen voltam odafigyelni Gusztira, pedig tudtam, hogy ő értem van itt. Alig hallottam, amit mondott.
- Ezt ne döntsd el egyedül – válaszolta Guszti türelmesen, és ez a válasz is már ismerősen csengett – előbb beszélj vele!
- De nem tudok beszélni vele! Sehogyan.
- Ember! Akkor vársz egy kicsit. Szenvedj! – az nem árt. A világ – sajnos – egyelőre nem dől össze miattatok. Vagyunk még néhányan körülötted. Vegyél már minket észre!
- …
- Zolókám, ne csináld ezt! Felnőtt gyerek vagy.
- …
- Na jó. Add ide azt a kurva telefont!
- Megteszed?
- Nincs semmi értelme, de hátha ettől megnyugszol.
- Jó estét kívánok. Székács Gusztáv vagyok. Kovács Szilviát keresem.
………………………………………………………..
- Mit mondott?!
- Semmit. Semmi érthetőt.
- Guszti…!
- Nyugi… Csak én sem értem. Azt mondta, hogy nincs veled semmi baja, csak egyszerűen nem akar beszélni veled. Aztán letette.
Amikor Guszti elment, úgy estem szét az ágyamon, mint egy fejszével felvágott tojás. Nagyon fáradt, és álmos voltam, de féltem elaludni, hátha Szilvácska meggondolja magát, és visszahív.
Éjjel fogtam a húszezer forintomat, és elmentem egy játékkaszinóba.
Az előtérben hatalmas kristálycsillár fényárjában lubickoltak a pompás plüssfotelek és fém-üveg kisasztalok. A ruhatárban ( , vagy bár-pultnál vagy miafenénél ) nagyon komolynak, ám egyúttal könnyednek látszó fiatal férfi fogadott. Kiböktem, hogy rulettezni akarok. Erre szótlanul, egy finom mozdulattal elkérte a kabátomat.
A pompa, meg előkelés meg ragyogás ellenére egyre rosszabbul éreztem magam, és ez csak fokozódott, amikor beléptem abba a terembe, ahol két hatlamas rulett-asztal állt. Körülöttem feltűnően jólöltözött férfiak ( meg néhány nercbundában csillogó hölgyemény ) – valamennyien szinte bábfiguráknak tűntek túlságosan szabályos, kerek mozdulataikkal és faarcukkal, amelyre mintha ráfagyott volna valami tegnapelőtti mosoly vagy grimasz.
Aztán észrevettem egy-két lerongyolódott alakot is, az ő lényükből is valami fagypont-alatti hőmérséklet áradt.
Megálltam a fal mellett, és próbáltam legyőzni émelygésemet, legalább annyira, hogy a pénzemet megjátszhassam. Nem tudtam, hogy olvadjak be jéghideg köreikbe.
„Te különb vagy náluk… mutasd meg nekik… légy férfi” – hallottam az ismerős-idegen hangot. Büszkeség töltött el, testembe-lelkembe erő szállt.
Két nagy bankjegyemre gondolva közelebb léptem az asztalhoz, és éberen figyeltem. Ismertem a játék szabályait, de így, élesben, valahogy egészen más volt minden.
Olyan volt, mintha egy filmet forgatnának, amelynek én vagyok az egyik szereplője – nem a színész, hanem az a kész figura, aki a vásznon megjelenik.
Elérkezett az én pillanatom, és kezem elindult a zseben felé.
Egy másodperc múlva már – nem tudom, hogyan – kinn álltam a hideg éjszakában, mint akiről valami nagy teher szakadt le. Az összes zsebemet átkutattam. Üresek voltak. „ Zsebeimet tapogattam, fájtak, égtek förtelmesen…”

Hat nap telt el, mint hat szűk esztendő, koncentrikus körökben a következő mindig szűkebb, mint az előző. És így várom a hetediket, előre kételkedve, hogyan lehet majd szűkebb a mainál?

Halló!... és megint kiáltok: Hahó!..., de senki sem hallja.
Hat napja nem találkozom senkivel, akkor sem ha találkozom valakivel; és nem beszélgetek senkivel, akkor sem, ha beszélgetek valakivel. Nincsenek barátaim, ezért kerülöm a barátaimat.
Egyik délelőtt Teri néni állt az ajtóban, és izgalmában a csengőn felejtette az ujját.
- Gyere, Zolikám, siess!
- Mi az, mi történt, Teri néni?
- Gyere gyorsan, meglátod!
Futottunk lefelé. Már a fordulók ablakain át láttam, hogy házunk népes lakossága lenn tolong a parkolóban – kit árt karral az ég felé fordul, ki meg az aszfalton kapirgál.
Amikor leértünk, váratlanul a kitárt karúakhoz csatlakoztam. Fölnéztem az égre, ahonnan sűrű pelyhekben bankjegyek hullottak ránk. A lakótársak hangulata már épp kezdett átváltani az ujjongó csodálkozásból csalódott haragba, mert a bankjegyek, ahogy a markunkba szorítottuk őket, még alig bizsergették meg a tenyerünket, és máris nyomtalanul fölszívódtak, elolvadtak.
„Mintha csak a kormánytól kapnánk!” – dörmögte Laci bácsi.

Cikk a Népszabadságban 199. július hetedikén: „Az Állami Bankjegynyomda sajnálattal értesíti a lakosságot egy különös kudarcáról. Az elmúlt héten minden munkanapunk eredménytelenül záródott. Gépeinken amint megjelentek a frissen nyomott bankjegyek, azonnal meg is semmisültek. A kormány javaslatára, áthidaló megoldásként, bevezetjük a jegyrendszert…”

Halló!... és megint kiáltok: Hahó!..., de már nem is várok választ.

- Hahó! – kiáltja Guszti, és benyomul a lakásba.
- Igazán, nagyon vicces fiú vagy!
- Na jó, azért ne egyél meg!
- Foglalj helyet!
- Tessék?!
- Mondom: foglalj helyet.
- Zoló, te egyre hülyébb leszel – mondta csodálkozva, és belevetette magát egy fotelba. – Egyszer mégiscsak ki kell mozdulnod innen.
- Honnan?
- Nem azt akartad kérdezni, hogy hová?
- De.
- Mondjuk eljöhetnél velem ma este. Egy jazz koncertre megyünk. Igen, feltétlenül el kell jönnöd!
- Szeretnék elmenni, de nem tehetem.
- Miért nem?
- Nincs kedvem.
- Figyelj, lazíthatnál! Egyszer úgyis megérted majd, hogy miért ment el.
- Szilvácska?
- Szilvácska.
- Megkérdezheted egyenesen tőle.
- Itt van? Mit mondott?
- Még semmit. Egy félórája jött, azóta bent van a kisszobában. Bezárkózott. Gondolom, csomagol.
Elhallgattunk. Vagy tíz percnyi csend után nyílt a kisszoba ajtaja, és kilépett – még mindig mély hallgatásba burkolózva Szilvácska. Guszti ideges lett.
- Annyit azért elárulhatnál, ennyi idő után, hogy miért hagytad itt Zolót?
- Ő nem tud beszélni?
- Nem – mondtam.
- Ne csináljátok már! – Guszti már meg is nyugodott, és minket igyekezett csillapítani.
- Tudniillik én nő vagyok, ő meg istent csinált belőlem. De nem vagyok isten.
- Persze, hiszen nő vagy, igaz?
- Ahogy mondod, Zolika!
- Én sem vagyok isten, mégsem hagytam el! – mondta Guszti.
Szilvácska megsértődött ennyi meg nem értés láttán. Magához vette összecsomagolt holmiját, és elviharzott.
- Azt hiszem, én mégis értem – szólalt meg Guszti hosszú hallgatás után. Istent csináltál belőle, vagyis idealizáltad, és amikor hozzászóltál, megérintetted, ránéztél, rágondoltál, már nem érezte magát azonosnak önmagával. Mintha valaki mást simogattál volna helyette… Szerintem így értette… Ezt nem bírta elviselni…
- …
- Na! Ébresztő! Jössz jazz koncertre? Gyere el!
- Most emésztenem kell. Majd máskor.
- Hülyeség. De a hátamon nem vihetlek el.
- Nem.
Guszti elment. Én pedig úgy éreztem, mégiscsak felültem a hátára. Vagy kinek a háta ez?
Egy széles háton lovagolok, sőt inkább egy széles hát lovagol velem. Sötét van, nem látszik az út. ( Út? )

9798bg