ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

És múlott a szép nyár, és már hullott a lomb, és haragos, sárgászöld színre váltott a Brenta smaragdvíze, és hajnalonként ködbe burkolózott a szőlődomb; és közben bontakozott már Apollón szép teste és arca, és lelke lett Apollón szobrának, lelke.
És olykor már őszi esők hulltak alá; Giovanni Pygmalión munkásokat hívatott és fészert építtetett Apollón köré. Most ebben a fészerben folytatta a munkát.
És eljöttek a téli hidegek, de Gianni csak fogta a vésőt és a kalapácsot, és mit sem törődött elgémberedő kezével, napra-nap egyre szebbé, egyre élőbbé formálta Apollónját.
És Apollón élni kezdett: jobbja vállból vízszíntesen előrenyúlva feszítette az íjat, balja melléhez húzva ajzotta a húrt, és résre zárt szemmel figyelt a távolba, ahol tán Aphrodíté állt vagy holmi vad. Legszebb a finoman megszobort kontraposzto lett. Deréktól kissé elfordította felsőtestét a lábak síkjától Gianni, de fejét ismeg visszahelyezte a fővonalba. A csípő és a vállak síkja enyhe szöget zárt be, alig észrevehetőt, de mégis mozgásélményt keltőt.
Élt, élt, élt Apollón.
És ezt nem csak a szobrász, nem csak ő látta.
Mások is így látták.
Cavaliere de Angelis most már naponta járt ki a Brenta-menti villába; olykor kérdezett valamit, de inkább csak magába fordulva nézte a születő művet.
Giovanni kilenc cicájából az a három, mely művészi érzékkel leginkább megáldott volt, immár álló nap jottányit sem mozdult a készülő szobor elől, noha sűrűn tüsszögtek amint beszívták a mindenhol szállongó finom márványport; de csak nem mozdultak. Ültek szép sorban, farkukat kecsesen testükhöz görbítve, mint távoli szoborrokonaik a messzi Egyiptomban, és nézték a csodát, az alakuló művet.
És Silvestra is egyre többször jött ki a házból, hogy gyönyörködjék kedvese alkotásában. És olyannyira nem fukarkodott dicséretekben, melyek nem is mindig a szobornak szóltak, hanem Apollón testének, arcvonásainak, termetének, hogy Giannit már-már féltékenység fogta el. Ám aztán kissé ingerülten fölnevetett, legyintett kalapácsot tartó kezével, és elszégyellte magát.

És egy hajnalon elkészült Gianni. Sem elvenni, sem hozzátenni nem lehetett már Apollónhoz; isten lett, készen állt.
Pygmalión csak most nézte meg jobban, és valami különöset érzett.
Mert olyan volt ennek a márványszobornak az arca, olyanok voltak duzzadó izmai, mint egy igazi görög ifjú arcvonásai, izmai; mintha csak éltek volna, s mintha már mozdulni is akarna. Csodálkozva nézte Giovanni Pygmalión, és többször megtapogatta kezével, hogy eleven test-e vagy élettelen kődarab csupán?
Bort töltött magának a szobrász, és csöndmagányban ünnepelt.
Az aranytestű Aphrodité maga is jelen volt ezen az ünnepen; megértette, hogy mi lenne Gianni rejtett kívánsága; tudta, hogy mire gondol.
És a képzeletbeli áldozati tűz háromszor lobbant fel, és a lobogó láng fölemelkedett hegyével, föl, föl a magasba : ez volt a jele annak, hogy az istennő meghallgatta az imádságot.
A szobor úgy állt ott, mintha élne; olyannyira élőnek tűnt, hogy maestro Pygmalión nem bírta tovább: kalapácsával rásújtott Apollón térdére, s fölkiáltott:
„Miért nem beszélsz?”
Azon nyomban fölkiáltott egy hang: „Ne csapj ekkorákat rám!”
Gianni riadtan nézett körül, honnan jöhet e hang, de ketten voltak a fészerben csupán: ő és a szobor.
Kísérletképpen fogta megint a kalapácsot, és istenesen rácsapott Apollón térdére.
„Hujujuj! Hát ez bizony fájt!” - jajdult föl az előbbi hang.
Nem lehetett többé kétsége: azt a hangot csak a szobor adhatta. Gianni most közelebb lépett, s kezével végigsimogatta a márványt, és hát, amint megérintette, érezte, hogy lágyul a márvány merevsége, felenged, akár a viasz, ha a nap éri, és ami a legjobban bizonyította, hogy a szobor megelevenedett: ereiben vér lüktetett. Meleg, zubogó vér. Kinyitotta szemét, először pillantotta meg a Világot, és alkotóját, akinek odaadása őt életre keltette.
És Apollón megmozdult, leszállt talapzatáról.
Ne, kedves jó olvasóm, ne lökj félre, ne taszítsd korai sírba művemet! Én még mindig az igazat írom, a színtiszta igazat, Isten engem úgy segéljen!
Néhány percnyi csönd szakadt a kis fészerre, aztán Giovanni hebegve rákezdte:
„Élsz? És…és hogyan? Hisz a szobor…”
Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, legkülönösebb csoda az volt a csodában, hogy miközben a megelevenedő Apollón kibontakozott a szoborból, azért a szobor is csak maradt a talapzaton, úgyhogy most két Apollón töltötte be a kicsiny helyiséget, szakasztott egyformák, csak az egyik élő, eleven, hús-vér Apollón volt, elevenebb, mint a mitológiában, mert ott mégis csak legenda maradt.
És ebben a pillanatban nyílt a fészerajtó, besurrant a három jó ízlésű cica, és mögöttük Silvestra. A cicák azonnal menekülőre fogták, amint megpillantották az élő istent; Silvestra maradt, csupán mandulaszeme kerekedett el.
„Él! Igen, megelevenedett.” – mondta Giovanni, s azt képzelte, remek magyarázatot adott.
Silvestra, mintegy álomban, közelebb lépett Apollónhoz, kinyújtotta kezét, és óvatosan beletúrt a szoborember hajába. Aztán karját, izmait tapogatta meg, hogy meggyőződjék arról, amiről meggyőzhetetlen volt.
Ez a nagy tapogatózás nem igen tetszett Pygmaliónnak, különösen, hogy az isten szemérmetlenül mezítelen volt. Csak ne tapogasson Silvestra egy vadidegen, meztelen férfit!
Ingerülten rászólt a lányra:
„Vedd csak el a kezed onnan!” – szólt a lányra, aztán Apollónhoz fordult, és odadobott neki egy drapériát, mely ott hevert a szobrászállványon.
„Te meg terítsd magadra ezt! Te….te isten…” – ezúttal elég gúnyosan hangzott a szó.
Silvestra csak nézte, nézte a gyönyörű férfitestet, aztán tekintete lejjebb siklott, és ott, az isten ágyékánál meg is állt. A lány fölsóhajtott:
„Te…Teee…isten!” – suttogta, s ez bizony korántsem volt gúnyos, inkább elragadtatott.

Eltelt két nap. Cavaliere de Angelis többször is üzent, készen van-e a szobor, lehet-e szállítani? Gianni mindahányszor azt üzente vissza, hogy még várjon egy-két napot, az utolsó simításokat végzi. Azért tette, mert a kitavaszodott, langymelegben a kertben meztelenül sétálgató isten egyre jobban ingerelte. Apollónnak esze ágában sem volt ruhát ölteni, így szokta meg isten- és szoborkorában.Szívesen visszazavarta volna már a szoborba, csak mert Silvestra oly leplezetlenül méregette, hogy a szobrász úgy látta:eddigi boldog kapcsolatuk a lánnyal lassan füstbe-ködbe zavarodik.
A megelevenedést követő harmadik este történt.
Holdfényes, kabócazenés, illatterhes est szállt a kertre: Pygmalión szokott helyére, a lugasban álló kőpad felé indult, ám onnan gyanús hangokat hallott legnagyobb megdöbbenésére. Az isten csábító szavai keveredtek Silvestra kedves kuncogásával; enyelgés szaga terjedt a levegőben.
Giovanninak elborult az agya: rárontott a párocskára, Silvestrát durván a szobájába parancsolta, aztán ráüvöltött Apollónra:
„Takarodj a fészerbe, holnap leszámolok veled! Kicsi ez a világ kettőnknek, kicsi!” – a szívében két napja nőtt harag most buggyant elő száján.
„A hajnali nap első sugaránál légy a Brenta partján, ott, ahol a fűzfa hajlik a vízre! Megvívunk egymással, pisztollyal, miként úriemberekhez illik! Most pedig tűnj el!”
Apollón elkullogott megszégyenülten, s közben azt dünnyögte: „Első sugaránál, első sugaránál… Mintha nem én hoznám föl a napot az égre…” – avval eltűnt a fészerben.
Giovanni Pygmalión Cipro egy szemhunyást nem aludt azon az éjjelen. Föl és alá járkált az udvar széltében hosszában, hol azt gondolta, hogy helyesen cselekedett, hol elrontott életét gyászolta: szörnyen hiányzott Silvestrája, de bocsánatot nem talált bűnére.
Avval az ő teremtette, nem is létező férfivel szűrni össze a levet? Mert szebb a teste, mint az övé? De hisz azt a testet ő alkotta, s ha akarja, néhány kalapácsütéssel rokkanttá, csúffá tehetné… Ó, milyen csúffá!

Amikor a hajnali Vénusz följött az égre, belopózott szobájába a két pisztolyért: Silvestra édesdeden aludt, láthatóan nem álmodott rosszat. Miért, miért nem ez az édes alvás még tovább fokozta Giovanni dühét.
Kiment újra a kertbe, durván rádörömbölt Apollónra, s szó nélkül, anélkül, hogy bevárta volna, indult a Brenta partjára.
Apollón persze soha nem látott még pisztolyt, hol is láthatott volna? Giovanni tessék-lássék elmagyarázta mit kell tennie, aztán kimérte a húsz lépést, megcélozta az Istent és lőtt: gondolkodás nélkül lőtte agyon teremtményét.
A holttest lassan eltűnt a felkelő nap fényében: Giovanni a kocsmába tántorgott, mintha máris részeg lenne, ivott, ivott mígnem elérkezettnek látta az időt, hogy hazamenjen.

Először a fészerbe ment. Most maga vált szoborrá, kőszoborrá a fészer ajtajában.
Apollón szobra szétroncsolva, összetörve feküdt a földön, helyrehozhatatlanul, mint amit szétlőttek.
A villa felé támolygott, de a villa üres volt, kedvese sehol. Egy levél volt csak az ágyán, melyben a lány kurtán, röviden elbúcsúzott tőle: azt írta, hogy nem tud tovább vele élni.
Gianni kitántorgott a kertbe, lezuhant a kőpadra, és próbálta számba venni, hogy mi maradt még az ő életében.
Semmi. A semmi – az ült mellette a kőpadon.
És ekkor fordult be a kertkapun a megerősített szekér, mögötte de Angelis úr csézája érkezett.
Jött Apollón szobráért, amiért oly nagy előleget adott, és hozta nyilván a maradékot, a teljes összeget…

Így történt. És Padovában, a Scrovegni-kápolna előtt, a mai napig sincs semmiféle szobor.