ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mindenek, de mindenek előtt arra kell nyomatékosan kérnem olvasómat, hogy történetem hitelességében egy pillanatig se kételkedjék! Kezdve a címtől, át hősöm különös nevén és sorsán, egészen a misztikus berekesztésig: művem első szavától az utolsóig igaz és hiteles.
Igaz bizony - bármily hihetetlen -, hogy főhősömet Pygmaliónnak hívták, az ám: s még hozzá Cipronak is. Így van, ez volt becsületes neve: Giovanni Pygmalión Cipro.
Mármost, hogy anyjának vagy atyjának tetszett-e oly nagyon Ciprus királyának mitológiai története, hogy lelkesültségében ezt a nevet adta egyszülött fiának – arról nem szól a fáma.
Ha ezek után még hozzáteszem, hogy Giovanni felnövekedvén szobrász lett, akkor Ön kedves olvasóm – igen, igen! ne nézegessen körül! Ön, éppen Ön – dühösen félreteszi történetemet avval, hogy: ugyan már, ki hiszi el? holott én még mindig, most is a színtiszta igazat mondom.
Abban, hogy Giovanni szobrász lett talán a nomen est omen elve működött, talán más, mélyebb genetikai tényező? nem tisztem eldönteni! Úgy hogy haladjunk végre tovább e hosszúra nyúlt előszó előszobájából! Beljebb nyájas Olvasó, beljebb a nappaliba!

Ha valaki az 18..-ik évben egylovas, könnyű fogaton kikocsizott Padova városából déli irányban, rövidesen elérte azt az országutat, mely itt találkozott a Brentával, hogy aztán kelet felé folytassa píneák szegélyezte árnyas útját, mindvégig követve a folyó kanyarulatait egészen Mestréig, és azon túl pedig a sokkupolájú, soktornyú Velencéig. Negyedórányi könnyű galoppozás után ódon, több száz éves villához ért itt az utazó. Bukszus-sövény kerítette álmodó kert mélyén állt ez a villa: három szép gesztenyefa vetett a nyári forróságban enyhet adó árnyékot rá.
Három esztendeje már, hogy Giovanni Pygmalión, a megbecsült szobrász, ennek a villának a lakója volt. Nem tulajdonosa, bérlője volt csupán, de a kezdeti nehézségek után egyre inkább úgy látszott, hogy a bérleti díjjal hosszú időre nem lesz semmi baj.
Mestre is, Velence is, de még a távolabbi Chioggia is, bőven ellátta munkával a nemes kőfaragó mestert. Nem voltak ugyan művészetét megpróbáló munkák ezek, de szakadatlan voltak megrendelések, tisztes megélhetést biztosítva. Hol itt, hol amott csorbult meg, töredezett szét egy-egy templomkertben száz éve álló szobor oly menthetetlenül, hogy a parókiának újat kellett rendelnie. Minthogy Gianni mindent elvállalt, hamarost híre ment a környéken, és azon túl nem szenvedett szükséget immár semmiben.
Itt élt hát két széptermetű vadászeb és vagy kilenc gattopardónak becézett, valójában közönséges házimacska társaságában.
És egy éve már vele élt Silvestra is, a gyönyörű Silvestra.
A lány messzi délvidék, Calabria szülötte volt: déli volt rajta minden. Feketemandula- szemei, szinte sötétkékben játszó, derékig érő hajfonata; édes nevetése, hegyipatak-kavicsokat idéző ragyogó fogsora, fűzfa-hajló dereka: mind, mind Calabriáról vagy - még inkább - Szicília holdmesebéli vidékeiről regélt. Hosszú-hosszú és nehéz utakon vergődött föl dél iszonyszegénységből ide északra, aztán Padovában, egy albergoban kapott állást, mint afféle mindeneslány.
Egy városi útja során talált rá Gianni; hamarosan nagy szerelembe estek, és a lány kiköltözött hozzá, az ő kis álmodó villájába; és onnan kezdve így éltek itt, csöndes, lágy, nagy szerelemben.
Júnó istennő langymeleg havában Pygmalión Giovanni kiköltözött a kertbe, egy félreeső helyen fölállította szobrászállványát, kivitte kőfaragó szerszámait, s azon túl ott dolgozott szorgalmasan.
Silvestra ilyenkor a házban szorgoskodott, de gyakran megállt, és hol chioggiai meg oriagói sajtot, hol velencei édességeket, hol egy-egy pohár arcignanoi vörösbort vitt kedvesének.
Amikor aztán bealkonyult, és keleten az ég tintaszínre változott, és felragyogtak firmamentumán az első csillagok, miközben nyugaton még vörösnarancsban ragyogtatta a lemenő nap visszfényét, a szobrász a kerti kútnál lemosta magáról a kőport, aztán a lugasban álló réges-régi kőpadra telepedett, hogy fáradtan nézze aznapi alkotását. A kora nyári szellő narancsligetek, olaj és jázmin illatát hordta a kertbe, és ha épp kelet felől érkezett, hát még a lagúnák szagát is a szobrász hajába fűzte.
Ilyenkor Silvestra elmondhatatlanul bájos pózban telepedett mellé; mindkét lábát átvetette Gianni combjain, s ekként beszélgettek hosszasan, lassúdan, olykor éjfélig vagy tovább.
Néha csókolóztak, néha kicsit enyelegtek, és még az is megtörtént, hogy ott, azon a titoktartó kőpadon szerették egymást.
Így éltek, miközben az idő még csak nem is haladt, hanem inkább hangtalanul folyt tova a Brenta zöld vízével egy ütemben, egy hullámban, és csillámfényeket szőtt Silvestra ébenhajába.
Így éltek a boldog emberek boldog életet.

Aztán egy napon…
Aztán egy szép napon a szerencse és a hírnév kopogtatott a Cipro-villa ajtaján. A szerencse és a hírnév cavaliere de Angelis személyében érkezett. A lovag sarja volt Padova legrégibb és leggazdagabb tíz családja egyikének, és elképesztő megbízással érkezett. Elmondta, hogy örökkévaló ajándékot kíván adni imádott Városának, olyat, mely kicsit az ő nevét is örökre megőrzi.
A nemes lovag egy antik szobrot akart állíttatni a Scrovegni-kápolna kertjébe, és evvel kívánja – mint mondta – megbízni a maestrot, aki maga is Padova szülötte.
A Scrovegni elé készíteni szobrot?
Hiszen ez maga volt a hírnév, a karrier.
Három olyan épülete van Padovának, melyet minden utazó, jött légyen bármely távoli tájról, magára nézvést megtekinteni kötelezőnek tartott.
Természetesen első volt a Bazilika, a dóm, Szent Antal temploma. Nem csak azért, mert magának a szentnek kőkoporsóját és ereklyeként összezsugorodott (vagy zsugorított?) koponyáját őrizte, hanem mert belterében zseniálisnál zseniálisabb festők működtek egykoron.
Aztán minden utazó elzarándokolt a nevezetes Egyetemhez, mely a legrégibb volt Európában, és maga a nagy Dante, később Boccaccio tartottak előadásokat falai között.
Végül a kicsiny, de épp ezért kecses, ékszerdobozhoz hasonlító Scrovegni-kápolnát is megtekintette mindenki.
Ezt tudvalévően majd hatszáz évvel előbb az isteni Giotto építette, és minden faliképét is ő festette. Kertjében az antik Róma korából maradt szobrok, síremlékek álltak; e kertben is sok kíváncsiskodó sétált minden időben. Ha kinek e kertben áll majd a szobra, az a legnagyobb szobrászok körébe tartozónak gondolhatja magát.
Elvállalta hát Gianni a feladatot, belül kissé bizonytalankodva, kifelé annál határozottabban vállalta el. Cavaliere de Angelis nem fukarkodott a pénzzel: azonnal vaskos előleget adott, aztán még hozzátette, hogy hamarosan megérkezik a majd nyolc köbméteres márványtömb, amelyből kérése szerint a Nyilazó Apollón szobrát kell a művésznek elkészíteni a lehető legrövidebb idő alatt, de nem elkapkodva azt. Aztán a lovag elégedetten távozott, és Gianni meg Silvestra nem kevésbé elégedetten néztek egymásra, majd huhú! sikoltással a lány Gianni nyakába ugrott…

És egy hét múlva valóban megérkezett a fehér márványtömb Giovanni Pygmalión villájának kertjébe. Hosszú és viszontagságos úton érkezett Carraraból, Pisa közeléből, abból a bányából, ahonnan a nagy Michelangelo is hozatta anyagát. Öt ló húzta, vaspántokkal, vashevederekkel megerősített nyitott kocsin érkezett, vagy tíz ember vontatta le, és gördítette arra a helyre, ahová Gianni állíttatta velük.
És amikor lemenőben volt a nap, kéz a kézben ültek ők ketten szokott kőpadjukon a lugas árnyékában, és nézték a lemenő nap fényében aranysárga színt öltött márványtömböt. A szobrász már méregette magasságát, széltét és hosszát, hogy belé tudja képzelni Apollón másfél ember magasságú szobrát. A lány látta, hogy bármennyire nyugodtnak akar látszani kedvese, lényegében fél. Megszorította kezét, s azt kérdezte:
„Biztosan meg akarod csinálni? Nem lesz túl nagy teher ez?”
„Hogy meg akarom-e csinálni? Silvestra mia, miket kérdezel? Tudod-e mit jelent a Scrovegni elé készíteni szobrot? Körülnéztél te figyelmesen abban a Városban? Észrevetted, hogy egyetlen olyan köztéri szobor van, melyet mindenki ismer?” – átölelte a lány vállát, és úgy súgta szinte fülébe a hírt, a jó hírt.
„Ládd a San Antonio előtt minden utazó megáll, hogy megcsodálja Donatello lovasszobrát, mely első ilyen volt a világon, ha a római Marcus Aurelius szobrot nem számítjuk, de hát azt vagy nyolcszáz évig nem követte egy sem. Az emberek eltelnek a duomo illatával, színeivel, áhítatos hangulatával, aztán kijönnek a térre, és senki el nem megy onnan, míg meg nem nézi Gattamelata vezér szobrát. És mindenki bólogat: ez a mi Donatellónk. Pedig hát a mi Donatellónk már vagy háromszáz éve halott.”
Kicsit elmélyedt gondolataiban, aztán folytatta, még mindig ölelve Silvestrát.
„Így fognak kijönni nem is oly sokára a Scrovegniből, állnak meg az én Apollóm előtt, s rábólintva mondják majd: ez a Giovanni Pygmalión, ez a nagy művész, ez aztán…”
Elálmodozva ezen nézték mindketten a leszálló estben is világító márványt, aztán Silvestra kérdte:
„És hogyan akarod? Hogyan kezdesz hozzá?”
Gianni hamiskásan rámosolygott:
„Ó ez egyszerű drágám! Ebben a tömbben én látom már a nyilazó Istent, már semmi mást nem kell tennem, mint a felesleget eltávolítanom a tömbből… Ezt, pontosan ezt a választ adta egyszer egy kérdésre az isteni Buonarotti is.” – vallotta be, mert becsületes ember volt Giovanni, nem kívánt más tollaival ékeskedni.

És másnap, jókor reggel Gianni nekilátott.
Dacára a Silvestrának adott könnyed válaszának, sok-sok technikai kétsége maradt. Ám az az éjszaka során – melynek elmúlását türelmetlenül várta – lassan kialakult benne a megoldás. Az nyilvánvaló volt, hogy a rideg anyagból az íjat, a nyílvesszőt és az íj húrját nem formálhatja meg, hát a nyilazást csak a kezek harmóniába oldott ellentétével, a test finoman egyensúlyozott kontraposztójával, és avval a rejtéllyel kellett megoldania, amit a mérték elvének mondunk mindközönségesen. Mértéket kellett találnia abban, hogy az íjat ajzó hátrahúzódó bal kéz meddig menjen el, hogy a az íjat tartó jobb kéz meddig feszítse az íj fáját.
Ezen múlott minden.

Állt-e Ön már valaha Nyájas Olvasó, Mürón Diszkobolosza előtt? Mert ha igen, úgy bizonyosan átélte azt a különös állapotot, hogy miközben agya tudta, hogy az a diszkosz jó pár ezer éve nem száll el a diszkoszvető kezéből, mégis kényszeredetten akarta elhúzni a fejét, mert ösztöne meg azt diktálta, hogy röpül, röpül mindjárt a diszkosz. Mindezt – gondolta Gianni – avval teremtette meg Mürón, hogy megtalálta ama helyet, pontot, ahonnan a kéz már nem nyúlhat hátrébb, de nem is indult még előre: megtalálta az egyensúly, a mérték centiméterre meg nem adható helyét.
Ilyesféle szobrot kellett néki is létrehoznia; és hajnalban hozzáfogott…

- holnap jő a második, a befejező rész -