Szögre akasztotta Isten a meleget,
nyúzott bőréből kifordult a Nap.
Indult, nem is köszönt. Füstölgő kerteket
hagyott fagyban ránk amerre haladt.
Visszavonulót fújtak a csatatéren.
Életnyi remény minden perc talán,
magsejt menete -együtt-hogy mind beérjen
s újra szülje álomrügyeit a fán.
Akasszuk szögre a
hideget, meleget.
Próbatétel a megaláztatás.
Szenvedtünk már magunktól éppen eleget,
Mi vagyunk az örök elkárhozás.