Pipacs
Már csak ringó kukoricatorzsák.
A napraforgó dölyfös: feltekint.
Léptek nyomán mementók a morzsák.
útvesztőbe zökken bent, s a kint.
Tiszavirágraj csitítja őket,
mégis külön égnek fel az égre.
Mint holokauszt. Homlokon a lőtt seb:
szívük kimagozták, nem tudják, mivégre.
Alkony jön, megpihenni kicsit.
A repcegázló megfáradt olaj.
Egyedül mész, ahogy felnyüszít
az égvillanásban a sártalaj.
Lefekszel egy véletlen palánkra,
nem tudod, miért, éppen hova.
Zsengő kontúrt fest a hűvös árnyra
ez: most éppen, miért nem, soha.
Utad nyoma, lépted: mind ártatlan.
Nem féled már vad gázlók sorát.
Vihar jön, és most, e pillanatban
szél kapja fel morzsáid nyomát.
Napraforgó görbül. Kérdőjel a távol
tiszavirágléptek buckás, bús során.
Repcecsendben, éjdörgésben ázol,
s lépsz megint, jánosbogár nyomán.
Pipacsvörös lett a végtelen.
A mezőn együtt, egymás mellett állnak
elhervadt utak most védtelen:
a felhők mind mázsás, égi szárnyak.
Ki tudja, hányszor jön még majd vihar?
A napraforgók is egymásra dőlnek.
Utadat ki látja? Szívbe mar:
visz az út. A morzsák elrepülnek.
Csend mögötted. Már hajnal kísér.
Tán a holnapot már meg nem éred.
De a megtett úton, mint a vér,
pipacs nő az égig. Még feléred.
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges