ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Homályos dagerrotípia egy markánsan éles képről

Wang Fu, két tagozat között zsákolt egy novellát, némely verseket és szakosodott. Előbb szakkörre, majd Latin-Amerikára, speciálisan magyar történelemre, és elkezdett szakmunkásokat képezni. De nem állt meg ott!

Wang Fu, két tagozat között zsákolt egy novellát, némely verseket és szakosodott. Előbb szakkörre, majd Latin-Amerikára, speciálisan magyar történelemre, és elkezdett szakmunkásokat képezni. De nem állt meg ott!
Később, a torokgyíkot, mint diftériát, az önkéntesen szájba vágyó gyíkkal párosítja, hiszen - saját bevallása szerint - a meghökkentés a lényeg. A lényeg pedig a meghökkentés!
Eldöntötte, hogy a ludashoz hasonlóan, ő is háromszor veri le, kiagyalójáról elnevezett tanintézetében a középszerűség lécét. Egyébként középszerű lenne... Három méterrel meg is emelte a szintet.
Szerkesztéssel, könyvírással és valamivel, ami esetében fordítást jelent, kezdett foglalkozni. Bolha a világ ura, ezt is megtudtuk Tőle! Később azt, hogy nem ön, hanem a Maga nevű ember a tettestettes. Mexikóban, a szerelem egyetlen ecetfa illata alatt, mindössze két hetente dúl? Válaszolt-e vajon? Ha nem Ő, akkor Ling Vang és a csönd ellenszövegelt - bizonyos idők ürügyén -, legalább tíz sorban, eredetiben (és nem másolatban).
Az agy minden sejtjének lázadásával madárdalt épít, olyankor is, mikor ítéletet mond egy fizikusnak, és kicáfol egy pipacsot a mezőnyi nyárból. Minden esetre tény, hogy a filozófiavégeket eseményként férceli össze. A látva látás üstök őse ő, egyszerű (nem)kőből faragottan, és persze valódi! De honnan tudjuk, hogy sok állítás közül melyik a szép, és igaz? Talán egy ideillő, érdekes állítással: Szép az élet, víg az élet - persze latinul -, a vidámságot üvegbe betonozva, maga a hiányos táj, egy szomjat oltó talány. Nem döglött, de fontos!
Saját bevallása szerint szereli az Orfeusznak kijáró monoton, szintetikus oda-vissza engedelmet, miben már dal sem teremhet. Ó utak, emlékszel, amikor compact discből jött a zene, és fekete volt a - még nem is biztos, hogy - mikrobarázdája? Naná, hogy virtuális egyeteme szélén megint ráháromszögeződik a kőhajításnyi kék. Szomorú szagokkal, mert akinek nem fáj, az lélekkeresőn szenved igazán.
Kalaptalan, meglett ember a szürke fénybe, s minő a nő! A tízes skálán idillbe áll ám... Most belemarok a szóharapásomba, mert antennán kibocsájtott paramétereivel, nekem is képet térképez a domborodó dimenziókból. Nagyon is akarata szerint, akár a körömvágást! Körmöt vág, tehát nem csak szaru van!
Szemhéjak záródnak, és egy barikád mögött (vagy előtte, vagy, attól függ melyik oldalról nézed) odapillant, ahol állítólag lemehet a Nap. Olyankor - jelenben és jövőben - se itt, se ott nincs, még a szocializmus romjain sem található...
Annyi mindent köszönt, de vajon nem a csendben kell-e mégis hinnie? A múlt felől mindenképpen komoly támasz lenne... Így én most megköszönöm Neki, hogy megkérdezte - nem lepkesúlyban -, ugyan miért dolgozik a test a lélekkel, amit akár visszafelé sorokban is megírhatott volna. Jót, rosszat megpróbált, mert ez is, az is a másik teljessége.
Eszmélésének hajnalán, mikor még betűt nem tudva élt csupán, beszédből állt össze a minden, ami később életként elébe pottyant, s már egységesen vegyes akarattal neked is írt. Az emberség egyetlen jele, ha éjszaka a sötét is szégyelli az apróbb beszédgyakorlatokat!

"mert mindezt nem is az ódáktól várnám.... de daltól, játékos elhallgatástól és újra daltól, akár apró madarak világától, kiknek a szíve percenként sokszor fölülmúlja az emberét dobbanásában."