ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Költészet Napjának közelgő ünnepére

- fölolvastam 2010. április tizedikén – a Költészet Napjának
előestéjén - a Gödör-klubban Víg Mihály (Balaton)
és Magyar Péter (Európa Kiadó)
hathatós és szép zenei támogatásával -

2. Az őszi ködben már magamban járok…
Francois Villon*

Hejh, zűrzavaros, bajos évek voltak az ezernégyszázhúszas, harmincas évek Frankhonban. Annak a tizenötödik századnak elején Franciaország a pusztulás szélén állt.
A százévesnek mondott szörnyű háború úgyszólván kiirtotta a parasztságot, a főurak meg váraikba zárkóztak, és az ország pénze Angliába, Rómába és Németalföldre menekült. Párizsban 24.000 ház állt lakatlanul és az 1438-as dögvész egyedül a fővárosban 50.000 áldozatot követelt.
Én pedig, én, Francois Villon – Montcorbier-ként született -, harminc éves koromra kiittam mindazt, ami szégyen. Szégyenét szerelmeknek, szégyenét elhamarkodott szeretkezéseknek. Minden nagy bajomat Ámornak köszönhetem. Vagy nem köszönhetem. Mi van ezen köszönnivaló?
Ugyanabban az évben születtem, melyben Jeanne d`Arcot megégették Rouen piacán: 1431-ben.
Hejh, azóta a pimasz nők, a rideg barátok, a párizsi léhűtők, polgárok közönye, a hosszú vándorutak a hideg erdőkben, és a hóhér kötele mindenre megtanított; és mert kiürítettem sok mély pincéknek minden savanyú, lőre borát: nem félek többé a haláltól!
A halállal ketten régen vagyunk mi már cimborák.

Szegény családból való vagyok. Apám korán elhalt, anyám agya megbolydult; ma is ott ül a sárga házban, mely inkább sötétszürke, még inkább fekete: engem - szegény árvát - Guillome de Villon mester vett magához.
Párizs városában esett mindez, Párizsban, mely felett négy építmény uralkodott, melyeket látni lehetett mindenünnen: a le Temple börtön, a Bastille tömör és borzalmas körvonalai, a Notre Dame és a tizenhatkarú, negyvenméteres szálfákból összeácsolt bitó, melyen minden időben tucatjával lógtak az akasztottak.
Alattuk, aprón és meghunyászkodva terült el a középkor végének beteg, agyonsarcolt,
félig rombadőlt és nyomorult Párizsa, mely kis szökőkútjaival, gót palotáival, alvilági udvaraival, szűk sikátoraival és feneketlen mélységből égnek törő csúcsíveivel sehol sem maradt olyan eleven valóság, mint épp az én verseimben.

Mikor apám meghalt, nyolc évesen kenyeret csórtam a pék előtt, és a strázsa elfogott. Huszonöt botütéssel kezdtem bűnöző életem, és a kis Montcorbier sovány farát röhögték a dámák a téren. De Guillome de Villon mester magához vett és nékem adta lelkét és címerpajzsa minden csillagát. No és úgy volt, hogy tizenhat éves lettem, amikor egy este - mézet csorgattak az akácfák, és az álmos denevérek lassú kéjjel végezték esti röptüket, midőn Celeste, a szolgálólány, a méccsel kezében bejött, szőkén, mint az erdei nap, és persze megtanított mindarra, amit ő oly jól tudott már régen. És bár a nőknél sok babért arattam, mindazonáltal sok szenvedést is álnokságtól.

Tudom mi az: szemben a légy,
ha ütsz legyél szemben velem,
ha gyilkolsz: szemben légy.
Ne bújj senki háta mögé,
te gyilkolsz és nem más:
légy szemben, velem szemben légy,
és nézd csak meg, hogy csorog,
az éltető, drága vér:
légy szemben, szemben légy!

Aztán nőttem, növekedtem, fölnőttem, és a vágy bőrömbe csontig harapott: és kedvesemet kezemről egy gaz pap csapta le, míg én a vén könyvekhez váltig hű maradtam; és nyertem Sorbonne-on doktorkalapot.
Követtem néha párizs-alkonyatban a párocskát, miközben éltem - akárcsak most - hol vízen, hol boron.
Egy nap aztán – párizs-alkonyat volt, tetvesülő égen - a magam lábára álltam, és számonkértem a dög-papot. És hogy számonkérni mertem, megütött. És akkor egyszerűen leszúrtam a dögöt: Catherine-nek emlékeznie kell.
Akkortájt rímeim már bejárták az országot meg Párizs városát; csodagyereknek mondtak, pedig csak árva voltam és magányos.

Holott, hej, mennyien valának: ott volt a szép Ganticre asszony, kire oly sokat vártam, és akit hajnalig korbácsolt a vágy az ágyban; volt a szőke Blanche, aki szemét az ágyban mindjárt lezárta, mint a gipszbabák, ha öleltem: ott volt Catherine la Bourcicre, ki zsivány argót beszélt meg a piszkos kis Marion l'Idole. Azért mind között a legjobban mégis a vastag Margót szerettem, kiről annyi versem szólt.
De mindegy lett hirtelen, hogy kit is szerettem: a papgyilkosság szörnyű bűn, hát menekülnöm kellett:

A szökevény fickó balladája
Mint fehér macska csöpögõ csap alatt,
meg-megrázta korpás, õsz fejét a tél.
Néhány pinceablak halkan bedagadt,
üvegére csokrot faragott a jég.
Egy tört tükör volt a járda peremén,
olyan, mint istenkézzel fordított lap,
s ez álmos éjnek fáradt reggelén
egy szökevény fickót halva talált a nap.

Menekülve futott át három vármegyén,
elõre nézve hátrafelé figyelt,
nem talált helyet sehol e féltekén,
és félelmében nadrágjába vizelt.
Mégis elkapták úgy alkonyat idején,
mikor aranyszekerén legördült a nap,
így ez álmos éjnek fáradt reggelén
egy szökevény fickót halva talált a nap.

Keresztül harminchárom sáros
vármegyén
rohant, míg szíve és tüdeje vitte,
zaklató kutyákkal zaklatták szegényt,
és hogy meg tud lépni, már maga sem hitte.
És hogy jottányit változtat helyzetén
nem remélte már, mint ki jó szót sose kap,
és ez álmos éjnek fáradt reggelén
egy szökevény fickót halva talált a nap.

Ajánlás:
Bizony Kedves, a fickón nem látszik a vér,
nem sír, nem kér: csak oson kertek alatt,
és ez álmos éjnek fáradt reggelén,
egy szökevény fickót halva talál a nap.

És hát akkor így mentem le az éjszakába, próbálva lépni minden utcakőre, alvó koldusok és rongyszedők közt kába fejjel előre, mindig csak előre.

1456-ban aztán Villon kegyelmet kapott – majdnem bizonyosan az orléans-i herceg, Károly közbenjárására - és visszatérhetett Párizs városába.

És minden, de minden mehetett volna szép útján, ám ekkortájt csatlakoztam a coquillard-ok rablóbandájához és, bár még csak huszonötödik születésnapomhoz közeledtem, már fekete voltam és sovány, mint a kéményseprő keféje.
Na és aztán, na és?
Hát ki ejt könnyet értem?
Hát raboltam, igen.
Tanítóm az éhség volt, mely rabolni kényszerített.
Alig néhány hete lehettem a fővárosban, mikor részt vállaltam a Collége de Navarre kirablásában.
Egy rohadt borbély elárult a zsaruknak mindent, és a coquillard-ok nagy részét olajba főzték, vagy a bitóra akasztották.
Hát újra menekülnöm kellett.
Közben meg: közben röhögték verseim, röhögték tetteim, mert semmiben jó nem lehettem.

Ballada a Bohócról, kin mindenki röhögött
Rivaldafényben, holdvilágban, festett
arccal állok: dermedő magam körül
kivert kutyamagány csaholva üget.
Hajam deresedik, így a szép leányok
másnak tárják föl szépséges keblüket.
Nézőtérről kicsi tapsban van részem
fények hunytával. Most, hogy vége,
ugyan, ki bocsátana meg nekem?

Nemzedékek fognak jőni s tűnni,
de már nekem nem lesz szavam, dalom.
Elkísér bitang sors, mely mit sem ad enni,
és betont hord szájamba a hatalom.
Akár a baromnak kint a vágóhídon,
oly csekély, sekély az esély én lelkem.
Majd víg sírások tesznek sírba vígon,
és ugyan: ki bocsáthatna meg nekem?

Sárt – és egyebet is – raktak rám évek,
mikor úgy-ahogy lelkemre szállt az álom.
Míg minden arcom átadtam tinéktek,
egyre csak kísért, kísértett halálom.
Sosem féltem én a haláltól, sosem:
azt sem fogom tudni már akkor, hogy éltem.
Nincs rémület bennem, ha holnap meghalok,
ugyan, ki bocsáthatna meg nekem?

Ajánlás

Verjétek nehéz vasbunkókkal szarrá,
kedvetekért jól kimázolt képemet!
Nyári eső lemossa majd a véremet.
Amúgy pedig Maróti György volt nevem,
és hát senki ne bocsásson meg nekem!

Haláláról nem tudunk semmit. Tán leszúrták egy árok partján rivális bűnözők, tán csak egyszerűen meghalt egy kocsma mellett tüdőbajában, vagy az alkoholtól butultan.

Rámzáródik ismét a nappal ablaka,
a benzinfüstös város, meg a kocsma ajtaja.
Fejemben egy dallam, lelkemben a semmi,
nyitom, zárom öklöm: nem jó hazamenni.
Mellettem egy öreg centizi a pénzét,
adnék neki fröccsre, de nekem sincsen annyi.
Itt épül a nyomor, itt pusztul a lélek,
itt végzem majd én is: de félek, félek, félek...

Csukódik a csapda, belül vagyok immár,
kriptám felesekből megépítve itt vár.
Okádj füstöt ablak, nyeljél ködöt ajtó,
maradok, ki voltam: örök sereghajtó.
Szakadatlan vesztés, mámortalan mámor,
aki ide belép, bátortalan bátor.
Itt épül a nyomor, itt pusztul a lélek,
itt végzem majd én is: de félek, félek, félek...

Bizonyos csak annyi lehet: frankhon Költője nyomtalanul és nyomorultul és csórón pusztult el; noha otthona volt minden csapszék, minden templom és minden úri palota; elpusztult, mint századának annyi más gyermeke.
Haláláról nem tudunk semmit sem.
De, barátaim!
Nem elég erről annyit tudni, hogy halott, halott vagyok rég?
Ötszáznegyvenkilenc éve már...

*A Költő – egyébként ellentmondásos – születési adatai között van olyan, mely szerint 1431. április nyolcadikán született. Szívesen fogadom el ezt a dátumot, mert így József Attila és az Ő születése között mindösszesen 474 év és három nap telt el…