ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Útban Papeete felé, 1892. április kilencedikén, szombaton.

Jó ideig gyalog mentél, ugye Koke?
Mangófák, kókuszok, mangrovék kísértek utadon, meg a gondok.
Zsebében az ópium-kivonatot hordta tablettákba sűrítve, arra az esetre, ha nagyon fájna a bretagne-i bunkók törte lába.
És fájt a lába, miként az élet, miként lánya és fia hiánya, miként Vincent oktalan halála.
Észrevétlenül suhantak az órák ezen a tájon, itt magától szabadult fel a költészet, és elegendő lett volna mintegy álomba merülni, aztán festeni.
Csakhogy Paul Gauguin ezúttal nem festeni akart, hanem meghalni, meghalni, meghalni. Annyira fájt a lába meg az élet meg a hiábavalóság.
Az ananászmezőt keskeny vízvezető árok választotta el az erdő felé haladó dűlőúttól, Koke tehát átlépte az árkot, aztán megült a mangófasor árnyékában, az ananásztábla szélén, és eltöprengett.
Mit is? Miért is?
Vissza Teha’amanához, a tizenhat éves maori lányhoz, az aranybarna színűhöz, aki úgyis ott fogja hagyni egy-két éven belül, és ő el fog rothadni a pálmakunyhóban vagy a papeetei kórház szörnyű szobájában, ahol már volt, és ahonnan az ablakon át szökött meg, mielőtt a tudós orvosok megölték volna?
Na…
Kivette zsebéből az ópiumos dobozt, kiszórta széles tenyerébe, és alaposan megnézte őket.
Csodaszép tájon ült Paul, és hát azt gondolta: „Itt akarok meghalni.”
A táj csöndes volt, tökéletes és szűzies.
És a drazsék is szépek voltak a nap odahulló fényében, tökéletesek és szűziesek.
Aztán eltette azokat a drazsékat, szépen, vissza a dobozba, és a szűzhelyről is fölkelt.
Szekér jött, ugye Koke?
És Paul Gauguin fölkéredzkedett arra a szekérre, hogy mihamarabb Papeetébe jusson.
Előbb a postahivatalba ment - tudod, lent a kikötőben - és pénz várta, pénz, pénz: sok-sok pénz.
Aztán berúgott az első kocsmában mindenek előtt.
Aztán a bordélyba ment, ahol Cicis Titi, régi kurvája és vahinéja várta, és remekül működött a Cicis.
„Itt aztán nincs hiány Putifárnékban.” – gondolta szeretkezés közben Koke. - „Gyönyörűségesen fekete bőrűek, a legsötétebb ébenszíntől a maori nők halovány fehérségéig itt minden árnyalat megtalálható... A nők attól sem riadnak vissza, hogy megbabonázott gyümölccsel próbálják behálózni az embert.” – gondolta Paul, mert hát így volt igaz.
Aztán valamivel éjfél után visszaindult Mataieába, hogy az ő vahinéje lábai elé heveredjen.

Auvers - sur - Oise, 1890. július 25, péntek. Valamikor déli kettő óra tájt

Odébb haladt a nap, már nem tűzött oly kegyetlenül fejére, és Vincent úgy gondolta, menne már odébb ő is, az erdő felé.
Már nem látta Corneliát a napraforgók között, nem látta, mert nem is volt ott. Csak az agyában kattogott valami, de az sem Cornelia volt, hanem kakukkének az erdő felől.
Mindenesetre kivette zakója zsebéből a pisztolyt, és rápróbálta a szívére: épp illett oda.
De aztán eltette a pisztolyt, még két napra visszatette a zsebébe, és indult van Gogh az erdő felé.
Egy paraszt jött vele szemközt, és ráköszönt:
„Bonjour, monsieur Vincent.”
Ez jó volt.

Mataeia, 1892. április tizedike, vasárnap hajnalban.

És újra a hajnal a pálmafák között, és újra a pálmakunyhóba sütő nap rézsútos sugarai Teha-Amana aranybarna bőrén, és megint a szerelem és megint a gyönyörűség.

A lány édesen aludt: hason feküdt, csípője, popsija gyönyört ígérően gömbölyödött Koke ámuló szemei elé. Tizenhat évének minden bája csalta, vonta Pault, ugye így volt, Koke? Az öregedő festő kicsit megült az ágy mellett, és nézte, bámulta, szemébe, agyába szívta a gyönyörű lányka képét, és képpé, festménnyé dolgozta máris.
Lélegzetet venni sem mertél, csupán letoltad nadrágod, és ahogyan ott feküdt, úgy hágtad meg vahinédet: ugye így volt Paul?
És ugye az is igaz, hogy azt lihegted megelégülve: „A farkammal szeretnélek megfesteni, taníts meg rá noa-noa-vahina!”
És Gauguinnek eszébe jutott a titokzatos forrás is, ahol a taata mehinével, a hermafrodita szépséges ifjúval szeretkezett: de már szörnyen fájt a széttört és gennyező lába, amit a bretagne-i bunkók összetörtek.
Azért fölkelt csak, megkérte a lányt, hogy maradjon abban a gyönyörűséges pózban, ahogyan szerette még egy pillanattal előbb: ecseteket, festéket, palettát hozott, és megfestette Teha-Amanát izgatóan, gyönyört ígérően gömbölyödő csípőjével, popsijával, és aláírta: Manao tupapau.
Csak hát közben szörnyen fájt a széttört és gennyező lába, amit a bretagne-i bunkók összettörtek.

Auvers - sur - Oise, 1890. július 27, szomorú vasárnap.

És újra a délelőtt az erdő felé vezető úton, a napraforgótáblák között, és újra a csaknem kopasz fejre tűző nap rézsútos sugarai, és újra a napraforgók közt Cornelia szép fehérruhás alakja, és újra a pisztoly, a szívre illő: épp csak ezúttal meghúzva a ravasz…

*** *** ***
Utóhangok

Teha-Amana még az évben ment, elment, elment messzire, és Koke nem látta többé... Visszautazott hát Paul Párizsba, mert úgy gondolta, meggyógyítják egyre fájóbb lábát, amit a bretagne-i bunkók törtek össze egy verekedés során: semmit sem gyógyítottak meg Párizsban, sem lábát sem zúgó agyát, ezért visszatért az Édenkertbe.

Vincent két napig szenvedett: a jó Theo ült ágya mellett, meg a szép Cornelia. (Ennek a fele igaz csupán: Cornelia sose jött el, soha.)

És 1901 júniusában Koke áthajózott a közelben (?) lévő Hiva-Oa szigetére, mert azt hitte, ott boldogságot és örömöt és másik Teha-Amanát talál, de nem talált semmit, csak őt találta meg 1903. május nyolcadikán a halál.
Így volt Paul, ugye?

És 1890. július huszonkilencedikén - keddi napon - Vincent van Gogh is meghalt Theo térdére hajtva fejét.
És a ciprusok nem lebegtek immár Auvers-sur-Oise-ban, sem a faluszéli házak fölött.
Így történt Vincent, ugye?