ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mataeia, 1892. április kilencedike, szombat.

A trópusi hajnal párája nyirkossá áztatta Koke fekvőhelyét annyira, hogy gatyájából is – melyben aludt - facsarni lehetett a vizet. A páracsöppek vízzé összeállva zuhantak, hulltak napkeltekor a pálmafák ágairól.
Koke lekászálódott az undorítóan átizzadt lepedőjű ágyról, és a pálmakunyhó két alig elválasztott helyisége közül átment a másikba: a hálóból az éléskamrába.
Éhes volt.
Élés?
Kamra?
Mindösszesen öt darab tyúktojást talált: ezen kívül még persze talált - lehetséges reggelinek lehetetlen - különböző zöldségféléket, gyümölcsöket, melyeket Teha’Amana szedett a környéken naponként, és amelyek nagyon finomak voltak igaz, de hát nem ételek egy francia bohém gyomrának, mely ráadásul sok itallal telítődött az esti mulatság során.
Öt tojás: az utolsó öt, és semmi pénz a ládafiában.
Egy árva sou sem.
Párizsból hosszú hónapok óta csak sajnálkozó levelek jöttek: képeit nem tudták eladni, pénz egyetlen postajárattal sem érkezett. Két hónapja tán, hogy utoljára pénzküldeménye volt Kokénak, akkor nem is csekély, de annak jelentős részét szinte azonnal fölélték egy hatalmas mulatságban, ahol csirkék, halak, tojások és vörösborok játszottak szerepet.
Meg tűzijáték is.
A maradék pénzből éltek ahogy tudtak, de tegnap újra nagy murit rendeztek, avval a pénz végleg elfogyott, és most semmi.
Volt már ilyen helyzetben néhányszor Koke az elmúlt negyvennégy éve során.

A festő imádta a tojásrántottát: lágyra, habosra, nem egészen átsütöttre készítette mindig: így szeretted Paul, ugye így?
Nagyot sóhajtott, és néhány fahasábot rakott a még parázsló tűzhelyre, aztán – hogy a láng föllobbant - olajat hevített. Közben föltörte a tojásokat, vizes lepényt gyúrt, majd alaposan fölverte az öt nyomorult tojást. Habosra verte azokat a tojásokat. Míg a könnyű rántotta sült, Koke kiült a pálmakunyhó elé, és nézte a távolba vesző tájat, és megint arra gondolt, hogy jó itt, és újra meg újra meglepte a tahiti noa-noa, a sziget semmivel össze nem vethető illata.
Reggelenként, amikor fölkelt a nap, a ház tele lett sugárzó ragyogással. Teha'amana arca fénylett, mint az arany, mindent színessé tett csillogásával, és gyakran kettesben kimentek, felfrissültek a közeli folyóban, olyan egyszerűen és természetesen, akár az Éden Kertjében az első emberpár.
De most még, ezen a reggelen Teha’amana - az ő vahinája - mélyen aludt a pálmakunyhó félhomályában, és Koke hozzáfogott a reggelihez.
Az utolsó reggelihez?
A habos, könnyű rántotta íze kellemetes érzésekkel töltötte el - akár csak a szemlélődés -, egészen addig, míg törött, sebes lába föl nem jajdította a késként belehasító fájdalommal.
A fájdalmat kis sétával oldotta, és közben döntött: bemegy a városba, mert – ezt nagyon tudta – ma biztosan pénze jön Párizsból.
Eltakarította a tojásrántotta maradványait, és belépett a „hálóba”, és megnézte az alvó lányt. Annak aranybarna bőrére néhány fénycsík vetült, és oly szép volt mélyalvó, ölét kitáró önfeledtségében, mint holmi maori istennő.
Teha’amana tizenhat éves volt akkor: ha Párizsba vitte volna a negyvennégy éves Gauguin, akkor a bohémkörökben hatalmas sikert, a polgári lakásokban hatalmas botrányt arathatott volna.
De itt, Tahiti-szigetén egészen rendjén való volt, hogy a vénülő festőnek leányka szeretője van.
„Kedvesem, noa-noa-vahina…” – ébresztgette Teha’amanát Gauguin – „Ébredj kedves! Bemegyek a városba, pénzünk jött Párizsból.”
A lányka lassan fölneszelt, kinyitotta szemét, és álmosan bólintott, hogy érti.
És akkor Koke útra keltél, ugye?

Auvers - sur - Oise, 1890. július 25, péntek.

Rémekkel teli éj után rémekkel teli napra ébredt Vincent, és oly összetörten, mintha nem feküdt volna este tíztől az ágyában hajnalig.
A szobában minden függőleges vonal hullámzott, hintált és vergődött. Az asztal, az ágy, a rohadt kis szék, sőt még a bakancsa is az ágy mellett a földön, mindkét cipőfűzőjével fuldoklott.
És amikor reggeli után kisétált a kanyargós mezei útra a napraforgótáblák mellett a kis, nyamvadó erdő felé, ott sem lett jobb. A láthatáron három ciprusfa lebegett, még távolabb a falu szélső házai szintúgy.
Vincent agya még elég tiszta volt ahhoz, hogy tudja: nem így van, nem lehet így, nem ilyen a táj: az ő tudata vetül a külvilágra, hallucináció, vízió az egész.
Igen ám, de egyszerre a napraforgók között fölbukkant Cornelia, oly valóságosan, oly elevenen, hogy a festő megtorpant: ezt a látványt egy-két percig képtelen volt hallucinációnak el- és felismerni.
Nyolc éve már, hogy nem látta Corneliát, és egy ideje úgy gondolta, hogy egészen elhagyta lelkét a lány, és most tessék: elevenen, valóságosan állt a napraforgók között.
Vincent levágott füle szörnyen kezdett sajogni.
Ez persze fiziológiai szempontból lehetetlen, ám pszichikailag nagyon is lehető volt.
És tarkopaszra nyírt fejét is szétverték a ragyogó nap sugarai.
A napraforgómezőt keskeny vízvezető árok választotta el az erdő felé haladó dűlőúttól, Vincent tehát átlépte az árkot, aztán megült a platánfasor árnyékában, a napraforgótábla szélén, és eltöprengett.
Miért is vágtad le a füled, Vincent?
Miért szakított veled - Theot kivéve - családod minden tagja?
Jó: apád nem szakított veled, mert ő már meghalt.
Csakhogy: nem volt-e Apa halála is szakítás veled, Vincent?
Miért, miért ez az egész? Mire való?
Így járt az agyad, ugye Vincent, miközben a napraforgókat nézted meg a láthatárt? És azt gondolta van Gogh: a fülvágás egészen érthető és jogos: valamit csak tenni kellett, valamit, amit Paul nem tehetett meg.
Mert Paul gyáva, gyáva, gyáva…
A család? A szakítás?
No, hisz egészen hülyének, súlyos elmebetegnek gondolt mindenki, Vincent, ami lettél is.
Cornelia is – lám - sikítva menekült tőled: a lány unokatestvére volt a festőnek, és tizenkilenc éves volt: istenem, tényleg annyira tizenkilenc éves volt Cornelia.
Csak hát – gondolja Vincent van Gogh – gyönyörű lány volt Cornelia, egészen, annyira gyönyörű és kedves és szép.
Ki nem szeretett volna belé, akinek szemei vannak a látásra?
De hagyján, hagyján! Tán Corneliát megbocsátották volna, megbocsátotta volna a család, de Mariát nem.
Nem ám, de nem ám!
Aztán - veszkelődő-verekedő szakítás után - Arles-ban vetett horgonyt Vincent, Arles-ban, a szép vidéken.
A hatalmas botrány után.
És ott jó volt, nagyon jó volt. Provance-ban, a szép, meleg, lágy dombok alján, szép volt, és jó lett minden váratlanul.
Akkor nem, akkor még nem dőltek be a függőleges vonalak, nem hullámoztak, akkor még nem úgy látta Vincent a világot.
Épp csak őrjítő mód magányosnak érezte magát Cornelia és Maria után, ezért megkérte Pault, hogy látogassa meg, és Gauguin - 1888. október sárguló havának huszonharmadik napján - meg is érkezett Arles-ba.
Eleinte minden rendben volt: közösen dolgoztak még ha hogy külön két szobában is: csak hát Vincent féltékenykedő idegei egyre robbanóbbá váltak: nem bírtad, ha másokkal is enyelgett Paul, ugye nem bírtad Vincent?
A sok közös - vagy épp magányos - megfeszített munka, és a senkinek sem megfelelő életmód válással, sőt: őrüléssel fenyegetett.

- folytatódik, befejeződik -