ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Évekkel ezelőtt, pár esős nap után eláztak az őszi levelek, égyre több lett a vizes levél előttem.
Őszi napok, emlékek ragyogó napsütésben, amit mindig úgy szerettem. Benne van ugyan az elmúlás, de erre mindig úgy gondoltam, csak időleges, hogy helyet alkalmat adjon az újjászületésnek - majd.
Addig pedig - ősz: terített asztal, színes gyümölcsök, ízek, kapuk nyílnak - iskolakapuk, apró léptek.
Milyen jó volt tenyerembe simítani a kicsi kezeket?
Ősz? A múló idővel megváltozik a jelentése. Ősz fürtök csillannak előttem, a kezemben, talán tükörben is lehetne, de a festék eltakarja. Mióta is? Sok éve, nem az őszűlés miatt, ó dehogy. Én voltam Édesanyám "aranyhajú" kislánya.
Aztán ez az arany sötétebbre váltott, az érzéseim ragyogását szerettem volna megőrizni. Vajon lehet?
Nem, a színekkel nem, csak a lelkemben - a látvány csak segít kicsit.
Ősz... mennyi szépsége a színeknek, ahogyan a nyári zöld levél sárgára, rőt színűre vált, ahány levél annyi árnyalat. Séta közben nézem.
Esik, ma is. Sok ősz múlt el felettem, megriadok.
Van az életünknek is tavasza, nyara, s most? Most visszavonhatatlanul eljött az ősz, gondolkodom.
Az ünnepekkel díszített, hideg, havas tél után vajon lesz-e még tavasza az életemnek? Talán. Még kell, sok napsütéses, szélfútta idő, hogy talpam alatt roppanjon a száraz levél, még nem lehet vége... mert:

" Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől a vad láng bénultan kihuny,
mitől a dac a semmiségbe hamvad,
és önmagától megtorpan a gúny,
e szomorú és kirabolt világnak
oly keservesen nincs már semmije,
hogy e mágikus, büvös, drága szónak
kell valahol, nagyon kell lennie! "
- Bárd Oszkár -